Lady Annthea háza

PK

- Megkérdezheted, de nem biztos, hogy válaszolok - mondom vidáman, és látom, hogy Dalion szemei szikrákat szórnak. - Elmondom, de ezt senkinek sem említheted - folytatom bizalmaskodva. - Régi barátaim és pártfogóim, a druidák nemrég a közeli erdőkben táboroztak le. Velük van általam igen tisztelt ember, őt szeretném meglátogatni - vallom be őszintén.

- Értem - mondom szűkszavúan, és igazából nincs több hozzáfűznivalóm. Nem az én dolgom, hogy kikkel találkozik. Habár a druidák nekem soha nem volt szimpatikus nép...túl békések, hozzám túlságosan is. - Valahogy értem, hogy miért vagy velük jóban - jegyzem meg elmélázva, de most már tényleg ideje mennem. - Most megyek, még én is fel akarom keresni egyik ismerősömet, meg ahogy mondtad Merlint is, feltéve, ha ráér - már látom magam előtt, ahogy ismét a millió páncélt fényesíti a srác. A másik ismerős, akit említettem persze az idős kovács-barátom. Minden reggel beugrok segíteni neki, ez most sem lesz másképp. Az a férfi apám helyett is apám, talán ő az egyetlen, akihez még egy csípős megjegyzésem sem volt. - Akkor viszlát, Annthea és köszönöm - mutatok rá a csomagra, ami igazán nem kellett volna. De legalább nem maradok éhen...

/Privát Kaland/ PK

Körülbelül két hét telt el a cameloti erdőben történtek óta. Azóta lecsillapodtak a kedélyek, a herceg is felépült. Vártam, hogy majd büntetést kapok a tettemért, de a szőke gyerek szerintem elfelejtette. Pedig így visszagondolva jó nagy meggondolatlanság volt tarkón vágni egy herceget, dehát nem igazán érdekel. Még most sem tartom különbnek nálam, habár Merlin váltig állítja, hogy mennyire különleges. Nos, én nem látok benne semmit, pedig ma volt is alkalmam találkozni vele. Hihetetlenül felidegesített.
Merlinékhez mentem, a kertből szedtem egy kis gyógyfüvet, gondoltam odaadom, mert nekem úgy sincs rá szükségem. Erre megjelent a lakásban Arthur is, az a hólyag. Persze egyből felismert engem, majd elkezdett nagyképűsködni, meg kényszeríteni akart, hogy mutassak tisztelet. Pft. Valószínű. Úgy összeszólalkoztam vele, míg végül már ordítottunk egymással....

Most pedig épp a lovagok elől bújdosok, mert be akar záratni a tömlőcbe. Most mondjam azt, hogy őstehetség vagyok az emberek felbosszantásában?
Annthea ajtaján kopogok, remélem Merlin nem árulta el a kis szerelmének, hogy jóban vagyok a hölggyel. Csak nyissa már ki azt a rohadt ajtót, semmi kedvem most egy napot a zárdában tölteni.

PK

Most nincs kedvem semmihez. Csak üldögélek a házamban, és varrogatok. Axetalt jár a fejemben. Két hete történt minden, és most ismét nem látom majd hosszú ideig, mert amint hallottam, a druidák elhagyták az erdőket, mert féltek Uther haragjától, ami hatalmas volt. Az a rengeteg ember mind tűzhalált halt, és én nem tehettem semmit. Bár megértem a királyt...

Dalion sem tisztelt meg társaságával a történtek óta, és az igazat megvallva hiányolom is. Egészen megkedveltem, sőt, ha őszinte akarok lenni meg is szerettem a fiút, pedig még csak nem is ismertem őt annyira...

Most pedig dörömbölnek az ajtón. Ki lehet az? Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy az a lovag elárult engem, és most jönnek értem, hogy kivégezzenek. Kinyitom gyorsan az ajtót, és Dalion áll velem szemben. Elég zilált, mintha menekülne valaki elől.

- Gyere gyorsan be - mondom, és amint belép be is csukom mögötte az ajtót. - Mi történt?

PK

Ahogy belépek szinte vulkánként tör ki belőlem minden bajom. Úgy érzem csak erre vágytam, hogy valaki megkérdezze tőlem, hogy mi történt.
- Az a hülye, nagyképű, szemét állat csak azért be akar záratni a tömlőcbe, mert szerinte, jelezném szerinte én nem tudok neki tiszteletet mutatni, közben teljesen ugyanolyan ember, mint én. Sőt, még csak varázsolni sem tud, de azt hiszi, hogy ő az atyaúristen, leolt mindenkit, parancsolgat, mert ő a herceg és áááá - miközben beszélek leülök az egyik székre, majd a végén rácsapok az asztalra idegemben. - Na, bocsáss meg, de nagyon felidegelt. Ráadásul, ha az az idióta Aelfar megpróbál ismét elkapni... ismét bezárni ugyanoda... ha újra látnom kell azokat a rácsokat, ott... ott a-ahol... - a hangom megremeg, és nem is tudom, hogy miért fakadtam ki ennyire. Azt mondják ha ideges az ember, akkor sok felesleges dolgot kikotyoghat. Szóval lehet le kéne állnom.

Még le sem ült, de máris zúdul belőle a méreg. Tátott szájjal hallgatom, még a vizet is mellé öntöm, amit a poharába szándékoztam tölteni. Amikor ezt észreveszem az edényt kicsit nagyobb lendülettel teszem le az asztalra, mi egy hangos koppanást vált ki.

- Nem unod még ezt az állandó hőbörgést Dalion? - kérdezem felhúzott szemöldökkel. - Megértem a dühödet, de ha nem igyekszel uralkodni magadon, valóban a testvéred sorsára jutsz! Mi lenne akkor velem? - lágyul el a hangom, és annak ellenére, hogy tudom, hogy ezzel felbosszantom megsimogatom a haját. - Aelfgar? Az a lovag, aki ott volt az erdőben? - kérdezem, közben tudom, hogy róla van szó. - Nem tudom mi folyik köztetek, de szerintem a lovag bebizonyította, hogy nem kell tartanunk tőle. Az orra előtt varázsoltam, és nem árult el. Miért akarna pont ő elfogni téged? Különben is, fontosabb neki a szoknyák után rohangálni, mint utánad - mondom most már mosolyogva, és letörlöm a vizet az asztalról.

Mély levegőt veszek, és szinte ösztönösen, varázslattal töltök magamnak egy pohár vizet. El is kezdek inni, miközben megpróbálom nem felbosszantani magam azon, hogy Annthea a hajamat simogatja -, amit mellesleg ki nem állok, főleg, hogy a hajam egy érzékeny része az ábrázatomnak. Mondjuk az sem tolerálom, ha más részeimet fogdossák.

- Miért akarna pont ő elfogni!? Mondjuk mert két éve is ugyanúgy megtette, mert nyalizik a királynak meg a fiának! - tolom el udvariasan (vagy nem) a hölgy kezét, miközben továbbra is igen ideges vagyok. Persze tisztában vagyok vele, hogy a lovagoknak pont a "nyalizás" a feladatuk, de azért így jobban hangzott. - Egyébként csak mert utálom és kész. És gondolom ő sem valami nagy vonzalommal gondol rám... pfúj, még csak az kéne! - mondom egy hatalmas nagy grimasszal az arcomon, és mostmár igyekezek tényleg nem dühöngeni, mert a lady kitesz a házából. Aztán meg végképp nem tudom, hogy hova bújhatnék...

Igazából már nem tudok mit mondani Dalionnak, hiszen nincs értelme nyugtatnom, és jobb belátásra sem tudom bírni.

- És hallottál valami hírt mostanában? - terelem el a szót. - Én próbálok távol maradni az udvartól, hátha valamelyik lovag felismeri az arcomat, de azért még érdekel, hogy mi a helyzet a városban a druidákkal történtek után.

Eközben már letettem a rongyot, amivel a vizet törölgettem, és én is helyet foglalok. A fiú bosszús arcát nézem, hátha valamit le tudok olvasni róla.

Nos, Anntheának minden bizonnyal elege van belőlem, mert eltereli a szót. Hiába, tényleg őstehetség vagyok nem csak mások, hanem önmagam felidegesítésében is. Most azonban már kezdek nyugodni...

- Őszintén szólva én sem nagyon jártam mostanában az udvarban, a mai napot leszámítva - vallom be, majd hirtelen eszembe jut valami: - Ne haragudj, hogy az előző két hétben nem jártam errefelé - motyogom zavartan, és igazából nem értem, hogy ezért miért kérek bocsánatot. De valahogy szükségesnek éreztem, talán neheztel rám vagy valami... - A közeli falukat jártam sorra. Beszereztem egy-két növénymagot, mert a kertem egy katasztrófa. Dalion minden bizonnyal szétrúgná a seggem, ha meglátná a mostani állapotot - az arcomra egy grimasz ül ki, majd mostmár sokkal normálisabb hangnemben elmesélem neki, hogy miért is voltam ma Merlinéknél. Az összes gyógyfüvet leszedtem, majd átvittem hozzájuk, mert a helyükre új növényeket fogok ültetni. Talán nem valami érdekes téma, de gondoltam elmesélem a nőnek. Egyéb dolog nem nagyon történt velem, mégcsak a varázslást sem gyakoroltam.
Úgy érzem kellett ez a pár nap kikapcsolódás.
- Annyit tudok, hogy valami banzáj lesz vagy van a palotában - teszem hozzá a beszámolóm végén, és talán ez az egyetlen hasznos információm.

- Oh, igen. Arról hallottam. Még meghívót is kaptam, de nem szeretem ezeket a nagy összejöveteleket. Nem nekem való ez a nagy csillogás, hiszen a fél életemet egy erdőben felállított sátorban töltöttem - mondom fáradt mosollyal. - De a társaságod nagyon hiányzott. Remélem legközelebb nem hagysz magamra ennyi ideig. Kérsz valamit enni? - kérdezem. Bár nincs most főtt étel itthon, de kenyér és vaj mindig van.

- Annyira nem vagyok éhes - rántom meg a vállam, és már megint úgy érzem, hogy neveletlen vagyok. - Mármint köszönöm, nem vagyok éhes. Egyébként milyen már, hogy engem meg sem hívtak! Azt hittem nemes vagyok, de oké, leállok. Nem fogok megint dühöngeni - húzódik számra egy grimasz, mondjuk a mostani után nem is biztos, hogy valaha megfognak hívni a kastélyba. Úgy tűnik amúgy, hogy sikerült lerázni a lovagokat, különben már rég ránktörték volna az ajtót. Erre a gondolatra sokkal nyugodtabb leszek.
- És veled mi történt mostanság, Lady Annthea? Két hét hosszú idő. Valami kicsapongás, valami románc? - kérdezem viccelődve, és most tényleg nem akarok ironizálni, remélem ezt ő is észreveszi.

Éppen háttal állok, amikor mesélni kezd. Pontosabban azon fakad ki, hogy őt nem hívták meg a bálba. Hát hogyan is hívták volna meg, amikor a király minden kegyét elvesztette, amikor kiderült családjáról, hogy mágusok... Szomorú az, hogy az én származásomról viszont ezt elfeledték. Mondjuk ebből előnyöm is származik, hiszen így nem vagyok veszélyben.

- Valami kicsapongás, valami románc? - kérdezi. Érzem, hogy tréfál, hát most én is így teszek.
- Mégis hogy merészelsz ilyet feltételezni rólam? - kérdezem még mindig háttal, és komor hangon, de közben mosolygok, amit ő nem vehet észre.

- Ó, bocsáss meg - nevetem, és hallom, hogy kedvére van a tréfálkozás. Eltorzítja a hangját, elég hatásosan. Kivéve, ha ez az egész nem is színészkedés, hanem komolyan gondolja. Mindenesetre nem rendít meg a válasza, maximum rosszul sül el a beszélgetés, de az már nem lenne újdonság...

- Pedig már kezdtem elhinni, hogy tényleg fiatal vagy. De tévedtem, mert csak a vénasszonyok élnek ilyen kalandok nélküli unalmas életet - mondom pimaszul, de még mindig mosolyogva. Mióta viccelődök én így? Ha jól emlékszem elég rég volt már, hogy ilyen jókedvben beszélgettem valakivel... két éve...most azonban úgy érzem, hogy megint képes vagyok rá. Talán Lady Annthea hatása...

- Oh nagyon szépen köszönöm - fordulok már Dalion felé, és rátámaszkodok az asztalra, de közben vadul mosolygok. - Ha lenne egyetlen férfi is, aki udvarolna nekem - mondom ábrándos hangon. - De hát nincs. Így nehéz fiatalnak lenni, így maradok vénasszony - ezzel leülök. Kicsit magamba is nézek... Mi lehet a baj velem, hogy egyetlen férfi sem vesz észre? És akiért epedezek, az pedig lépten nyomon eltűnik?

- Pft - rázom meg a fejem hitetlenkedve. Nem akarom bevallani, de bizonyára a cameloti férfiaknak nincs szeme. Ami azt illeti, nekem meg mióta vannak ilyen gondolataim? Gratulálok Damien. - Most azt várod, hogy én udvaroljak? Ez esetben, szép hölgy... - fogalmam sincs, hogy sikerülni fog-e a varázslat, de kipróbáljuk. Erősen koncentrálok, majd mormolni kezdem a varázsigét (jelzem ezt futólag olvastam még régen az egyik könyvemben, semmi nagy szám), majd egy hangos pukkanás hallatszik és megjelenik a kezemben egy csokor.... füstölgő virág.
- Hoppá! - kerekednek el a szemeim, majd leöntöm a kancsóban lévő vízzel az égő növényeket. Ez igazán kínos, miért vagyok ennyire szánalmas? Ismét sikerült megaláznom magam Annthea előtt. - Ez nem igazán jött össze, de a szándék a fontos - felelem egy erőltetett mosollyal, miközben nagyon kínosan érzem magam. Lassan jó eséllyel pályázhatok a Camelot legszánalmasabb mágusa címért.

Ez a fiú hihetetlenül édes. Ki gondolta volna, hogy idáig eljutunk, hogy virágot ad nekem. Igaz olyat, ami elhamvadt, de tényleg a szándék a fontos. Jól esik a gesztusa. Úristen, mióta vagyok én ilyen magambaforduló? Inkább mosolygok, kiverem a fejemből az ostoba gondolatokat, amik szomorkodásra késztetnek.

- Köszönöm - mondom csillogó szemmel, és odahajolok. Apró csókot lehellek az arcára, és bízom benne, hogy nem lesz dühös miatta.

....

- A-a-azt hiszem, hogy... - hátrálok meg, majd egy pillanatra összehúzom a szemöldököm és összeszedem magam: - Szóval. Menni kell. Mert van valami dolgom - felelem és ebben a pillanatban nem tűnik totál hülyeségnek.
- Köszönöm, hogy bújtattál meg úgy... tehát köszönöm - lépek az ajtóhoz, majd egyre inkább azt érzem, hogy valami komoly beszédproblémában szenvedek. Felkeresem már Gaiust, hátha tud adni valami gyógyszert.
De először feltétlen hozok majd egy vödör vizet a kútról, majd a fejemre öntöm és megkérek valakit, hogy vágjon képén és ordítson le, hogy hogy lehetek ekkora hatalmas nagy barom.