Fearn háza

Egy mindössze egyszobás épület, ennek ellenére belül rendkívül barátságos és nőies. Fearn le sem tagadhatná, hogy az ő lakása: a szépítőszerek és ruhás láda mellett egy hatalmas tükör is helyet foglal az egyik sarokban. Középen egy nagy asztal van, mely körül kényelmesen elfér akár több vendég is.

Némi töprengés után bólintva azt mondja rendben, majd int nekem és elindul át az úton. Gyanítom, hogy az ő házában megyünk, ugyanis elég célirányosan halad. Vállat vonok, majd zsebembe csúsztatom a kezem, és fölvéve az ő tempóját utána megyek. Tekintetemmel egy pillanatra sem szakadok el a hátától, ugyanis meglepő módon sok mindent le lehet olvasni egy hátról. Az ő hátán megfeszülnek az izmok, látom milyen mereven tartja magát, tehát ideges. Nem kéne hogy az legyen, de ezt hiába is mondanám neki, úgy lehet hogy csak még jobban fölhergelném, az pedig nem áll szándékomban.

Meglepően közel lakik, minden bizonnyal a házából való kilépés után történt meg az átváltozás, szegényke nem jutott messzire. Körbe pillantva látom hogy ez egy kifejezetten női ház. Tehát az eredeti alakja a nő, bár azért erre nagyjából már rájöttem. Igazán nem lepődöm meg, van édesanyám, tudom hogy milyen hiúak tudnak lenni a nők. Látok is egy nagy tükröt a fal mellett, szépítkező szereket az asztalon, amit épphogy csak megpillantok, már el is rakja valahova. Leül egy székre és én néhány pillanat múlva követve őt, szintén leülök. Nem tudom mit mondjak neki, ezért inkább megvárom míg ő szólal meg először.

- Nos, úgy látom nem kell tovább színészkednem - előveszem a legszebb mosolyomat, bár nem hiszem, hogy ez így hatásos lesz. Vizet azonban elfelejtettem hozni a kútról, most nem tudok neki visszaváltozni. - Az igazi nevem Fearn, és érezd magad különlegesnek, mert te vagy az egyetlen ember Camelotban, aki rájött a titkomra - a kezemet tördelem, kissé zavarban érzem magam, hisz soha nem beszéltem erről senkinek. Nem érzek megkönnyebbülést sem, inkább kényelmetlennek érzem magamon a férfi testet, nem tudom hogy legyek így nőies és vonzó. Valószínűleg sehogy.
Ránézek a fiúra, majd várom a véleményét. Mit szól hozzá, undorodik-e tőlem, avagy sem? Nem akarom, hogy eláruljon engem, mert nincs hova mennem... Már olyan jól beilleszkedtem itt Camelotban...

Most, hogy már rájött, előttem nem kell színészkednie, arcán elbűvölő mosollyal néz rám, és bár jelen pillanatban férfi alakjában ül, szerintem így is leolvasztaná a télen befagyott Camelot-i tavakat. Látom hogy felettébb kellemetlen neki a szituáció, hisz mint kiderült, én vagyok az egyetlen ember ebben a városban, aki tudja a titkát.
- Ne aggódj, nem állt szándékomban, lábamat nyakamba kapva elszaladni Utherhez és árulkodni neki. Nálam biztonságosabb titok őrzőt keresve se találhattál volna. Már így is titkok kincstárának számítok. - mosolygok, majd fölállva teszek néhány lépést a házban, nézelődöm. - Meg vagy átkozva, gondolom. Hogy sikerült szert tenned rá, ha a szabad megkérdeznem? - bennem van a késztetés, hogy elmondjam neki megértésem, és segítőkészségem okát,de nem tudom bízhatom-e benne. Hisz bár hasonló cipőben járunk, ettől függetlenül nem ismerjük egymást, ha nem jövünk ki jól, simán felhasználhatja ellenem azt hogy mágus vagyok. Magamról tudom, nem tennék ilyet, de lehet hogy ő igen. Beszéltetnem kell, és ha majd meggyőződöm róla hogy jó ember, elmondom neki.

A fiúnak meglepően gyorsan jár az esze, és rendkívül kíváncsi. Nem tudom mennyire bízhatok meg benne, habár barátságos arcocskájából valahogy nem tudom kinézni, hogy gonosz ember lenne. Ráadásul olyan érzés fut át, mintha rég nem látott öcsémmel beszélgetnék. Ő volt még ilyen érett a korához képest...

- Valóban átok - mondom végül, hisz már nem veszthetek semmit. - Fogalmazhatunk úgy, hogy nem viselkedtem valami jól. Elárultam egy férfit, aki az életénél is jobban szeretett.... - nevetek kényszeredetten, de valójában mindig belesajdul a szívem, ha a férjemre gondolok. Sokszor ábrándozok, hogy mi lett volna ha születik egy gyermekünk... ha nem árultam volna el, és nem csaltam volna meg. De sajna nem tudom visszapörgetne az idő kerekét. - Szóval most így állok. Férfihez érni nem tudok, mert rögvest átváltozok - vallom be keserűen, miközben továbbra is kezeimet birizgálom.

Hallgatom, ahogy beszél, érzem a szomorúságot, ami belőle árad, és valahogy már nem érzem a bizalmatlanságot vele szemben. Szegény lánynak nehéz élete van, jóval nehezebb, mint nekem. Közelebb húzom hozzá a széket, és leülök elé.
- Most hogy ezt elmondtad, úgy hiszem én is beszélhetek magamról, remélem nem mondod el te sem senkinek. Mágus vagyok, születésem óta, így hát meg tudom érteni a helyzetedet. Persze az enyém közel sem olyan, mint a tied, csak hát..te már gondolom nagyjából meg tanultad kezelni a dolgot, biztos vannak technikáid, hogy elkerüld az ehhez hasonló helyzeteket. Sajnos rajtam néha eluralkodnak az érzéseim, és ilyenkor nem gondolok arra mi lesz a következmény, varázsolok – kissé kínosan vigyorogva szántok végig a hajamon jobb kezemmel, majd visszatéve a térdemre, és ujjaimmal gyűrögetni kezdem nadrágom vászon anyagát. Emlékszem arra az esetre, kb. 3 évvel ezelőtt, amikor fölgyújtottam a szomszédban lakó öreg hölgy kertjében a szénaboglyát, miután ő leszidott mert átmászva a kerítésen az ő málnabokráról ettem. Bár később anyától nagyon kikaptam, napokig vigyor ült a képemen.

Nem tudom miért, de felnevetek. Aranyos ez a fiú.
- Kedvesem, hogy őszinte legyek egyáltalán nem vagyok hozzászokva a dologhoz. El sem tudod képzelni, hogy milyen nehéz távol tartanom magam a férfiaktól, hogy milyen nehéz... - elhallgatok, úgy érzem kezdek elkalandozni kissé, és nem akarok rossz benyomást tenni a fiúra. Hisz úgy látom kezd megkedvelni, és én is őt. Nagyon kis aranyos, meg nem utolsó sorban helyes. Ráadásul, még el is mondta nekem a titkát! Pedig azzal biztos tisztában van, hogy mint varázslót őt hamarabb kivégeztetnék, mint engem. Habár ki tudja, én már nem tudom követni a cameloti igazságszolgáltatást.
- Szóval varázsló vagy! Ez igazán érdekes - csillan fel a szemem - Milyen nagy az erőd? Talán tudsz valamit az átkokról? - kérdezem egyre ébredő izgalommal, talán ez a fiúcska még segíthet is nekem. Istenem, de jó, hogy ma lebuktam!

Őszintén meglep, hogy ilyen nyíltan tud beszélni erről a dologról. Amikor azt mondja, hogy milyen nehéz távol tartania magát a férfiaktól, kissé elpirulok. Nekem még nem voltak szerelmi ügyeim, igazándiból még nem találtam olyan lányt, aki tetszett volna annyira, hogy megszólítsam. Lehet, hogy az egyedüli szerelem az életemben a kertem iránt fog kibontakozni. Remélem nem, nem szeretném magányosan leélni az életemet. Gondolataimat visszaterelem eredeti medrükbe, és egy nagyot pislantva inkább Fearnre koncentrálok. Látom a csillanást a szemében amint a varázsló mivoltomat igazán felfogja. Örömteli mosoly terül szét arcán és bennem ismét felébred a bűntudat, hisz, az átkokról vajmi keveset tudok.
- Figyelj..Nem akarlak elkeseríteni, de az átkokról sajnos elég hiányos a tudásom. Ám, úgy vélem, erőm az van, szóval, ha akarod, utánanézhetünk a te átkodnak, megkérdezhetjük például Gaiust, és ha van rá lehetőség, én örömmel segítek neked. – mosolyogva, biztató pillantást küldök felé, hiszen tényleg van rá esély hogy kikúráljuk, és én úgy vélem, minden megfogok tenni. Örülök, hogy összetalálkoztam ma vele, mostanság elég egyhangúan teltek a napjaim. Remélem kibontakoztathatom a képességeimet.

- Rendben van, az igazán jó lenne - mondom mosolyogva, de hirtelen kissé elkomorodok: - De valahogy úgy érzem úgyis az lesz a vége, hogy nem lehet feltörni az átkot - sóhajtom lemondóan, majd beletúrok a hajamba. Biztos vagyok benne, hogy ez egy erős átok, hisz Elmarról van szó. Bevallotta nekem amikor összeházasodtunk, hogy korábban fekete mágiával foglalkozott... annyit pedig én is tudok varázstalanként is, hogy a fekete mágia nem játék, és sokkal erősebb, mint a tiszta varázslat.
Azért mégis reménykedek, talán sikerül ismét normális életét élnem... - Azért köszönöm a segítséged, igazán kedves vagy - nézek a fiúcskára mosolyogva.

Már épp belekezdenék a vigasztalásba, mert látom rajta, hogy kezdeti lelkesedése jócskán megcsappant, és most vissza tér az a letargikus aura, amit épp hogy csak sikerült elzavarni egy két rövid percre, amikor is kissé érzékeny fülemet megcsapja a páncéltól nehéz léptek zaja, ami az utca felől hallatszódik be az ablakon. Szemöldökömet összevonva felállok a székről és határozottan az ablakhoz lépdelek, majd a fal mellé állva óvatosan kilesek rajta.

Katonák, egy egész tucat. Először fel merül benne a gondolat, hogy lehet hogy csak éjjeli őrjáratot tartanak, de aztán elvetem az ötletet, még pedig két okból is. Az első: ezeket az esti sétákat általában két, három katona végzi, és nem tizenkettő. A második: túlságosan feszülten és csendben, szorosan egymás mellett haladnak, tekintetük, már amennyire innen látom, zavartan keresgél a házak közt, arcukon komor kifejezés ül. Magam mögé pillantok Fearnre, aki szintén velem együtt figyeli ezt a szokatlan jelenséget.
- Szerinted mit keresnek ennyire? - kérdem tőle, majd vissza fordítom fejemet az ablak felé.

Egészen elrepült az idő, ahogy beszélgettünk - főleg rólam -, és kicsit ezért szégyellem is magam. Nem akartam így a fiúra zúdítani a bajomat, de úgy érzem nem hátrány, hogy végre valaki tudja. Látom Hans arcán, hogy együttérez velem, ekkor azonban mindketten felfigyelünk az utcáról beszűrődő páncélcsörgésre.

Hans rögtön fel is áll, majd kiles az ablakon, én pedig észrevétlenül követem. Egész sokan vannak a katonák, ez nem a szokásos őrjárat. Talán valami történt? Hirtelen eszembe jut a reggeli udvarlóm, akit hiába vártam, nem jött el. Valahogy ismét átjár a nyugtalanság.
- Szerinted mit keresnek ennyire? - kérdezi tőlem Hans, miközben szőke haja fölött tekintek kifelé.
- Nem tudom, de ideje kideríteni - felelem egy izgatott vigyorral, nem tudom leplezni a kalandvágyam. - Menjünk ki! Vagy várj... először vissza kell változnom. Nőként talán ki tudok húzni belőlük egy-két dolgot. Tudnál hozni nekem egy kis vizet? - nézek rá kérlelve, remélem, hogy van kedve velem tartani. Igaz, hogy késő van, de tudom, hogy mostmár muszáj kiderítenem, hogy mi áll a dolgok hátuljában. - A kút nagyon közel van, én addig átöltözök. És ha visszajösz, ne merj röhögni! - nyújtom ki figyelmeztetően ujjam, de közben vigyorgok. Szőke barátocskám még nem is látta az igazi, ellenálhatatlan külsőmet...vagyis igen, de nem közelről!

Meglepődve figyelem kaland gondolatától csillogó szemeit, lelkes vigyorát majd egy pillanatra az ablakra nézek, és arcomon az övéhez kísértetiesen hasonlító huncut mosoly terül el.
- Fogadni mernék hogy a szépséged elvakítja majd őket, és még azt is elmondják, hol van a házukhoz a kulcs. – vigyorgok vissza rá. – Vizet? Az kell a visszaváltozásodhoz ugye? – a vízhozatalra fölkészülve fölemelem a sarokban álló favödröt, majd az ajtóhoz lépek, halkan kinyitom és kikukucskálok rajta.
- A kút nagyon közel van, én addig átöltözök. És ha visszajössz, ne merj röhögni! – hátra fordulok és nézek rá egy darabig, majd leesik mire gondolt, és bár igazán próbálom, a torkomból kacagás szakad fel, mint holmi gejzír. Rápillantva mostanra igen csúnyán néző szemeire, inkább kimenekülök a házból, mielőtt hozzám vág valamit. Biztos vagyok benne hogy mikor visszajövök sem tudom majd megállni a nevetést.

Kint, a szinte teljesen sötét utcán igazán könnyű eljutni a kútig, ahol a középen keresztül futó gerendán átvetett, lelógó kötél végére erősítem a vödröt, majd leengedem a kútba. Amíg megtelik vízzel, tovább pörgetem az agyamat, végig gondolva minden lehetőséget arra nézve, vajon miért járják a lovagok Camelot utcáit este. Mindenre felkészülve, éberen figyelek, miközben a mostanra már vízzel telt vödörrel visszasétálok Fearn házához.

A vizes rongy hideg érintése az arcomon felébreszt abból az igen kellemetlen, és lidércekkel teli álomból, amibe a boszorkánnyal való találkozás után ájultam bele. Most sem értem, mi történt. Annyi emlékem van, hogy megyek a boszorkány felé, a testem nem magától cselekszik és aztán… semmi. Mintha valaki fogott volna egy szappant, és mint a koszt a ruhákról, eltüntette volna azt a pár másodpercet, amelyre nem emlékszem. Remélem, mikor felébredek, ez a kedves egyén, aki ápolgat/ápolgatott, míg nem voltam magamnál, segít majd besatírozni szürkeállományom fehér foltjait.

Kinyitom szememet egy-két pislantás után, majd meglepetten nézek a fölém hajoló, gyönyörű szőke hajú nőre. Ha nemrég úgy véltem, a boszorkány, aki delíriumot bocsátott rám angyali, akkor erre a hölgyre, itt felettem, nincs megfelelő jelző.
- Úgy vélem, szívesen ébrednék mindig ilyen látványra. Gyönyörű vagy. - úgy hiszem agyam még mindig kicsit kába, ha magamnál lennék, kétszer megválogatnám a szavaimat. Mégsem bánom, legalább kimondtam neki. Hiszen tényleg az, és anyámat ismervén, az a véleményem, hogy a nők szeretik ha olyanokat mondunk nekik mint hogy gyönyörűek.

Miket mond ez a fiú, még a végén elpirulok!
- Szerintem beverted kissé a fejedet, Hans - nevetek végre az igazi hangomon, és igazából nem tudom, de nem is akarom leplezni, hogy tetszik a bók. Mindig örülök, ha a külsőmet dícsérik, különösen ha ilyen helyes fiatalemberek. Jaj, de miken jár az eszem, hozzá képest egy öreglány vagyok!

- Hogy érzed magad? Úgy megijedtem, amikor ájultan találtalak! - nézek rá aggódva. Tényleg őszintén meg voltam rémülve. Akármennyire rossz embernek tarthatnak, de nekem is vannak érzéseim...