Várudvar

Belépve a konyhába szinte megcsap a káosz hangulat, emberek rohangásznak föl s le, fél kész ételek, mosatlan edények hevernek mindenhol. Az emberek arcán kétségbeesés játszik, néhányan nekem jönnek, így inkább visszahúzódom az ajtóba, mielőtt még megöl a megveszett szolgáló had. Még csak fülelnem sem kell ahhoz hogy információt szerezzek, az emberek szinte a fülembe kiabálják a válaszokat föl nem tett kérdéseimre. A szakács eltűnt. Tehát ezért van ez a világvége hangulat. A konyha szakács nélkül olyan, mint egy ló lábak nélkül. Egy fiatal szolgálólány tanácstalan arccal oda lép hozzám, és kissé dadogva megkérdezi, nem láttam-e a főnöküket, ugyanis tegnap este itt maradt a délutáni lakomára való felkészülés végett, és azóta nem látta senki. Én már azon is meglepődöm, hogy délután lakoma lesz, de így belegondolva már érthető, miért a legjobb gyümölcseimet akarta a szakács, illetve a király. Megcsóválom a fejem, majd óvatosan a témaváltás miatt, megkérdem, hogy ki fog engem kifizetni, meg a gyümölcshadat, amit hoztam. Szinte meg sem hallja kérdésemet, már vágtat is tovább keresni a szakácsot. Felsóhajtva körbenézek, majd egy viszonylag biztonságos sarokba leülök, és várni kezdek valamire. Akármire.

Nagyon jól jön most Bran segítsége. Most itt szerencsétlenkednék még mindig, ha ő nem jönne.
- Hát...én sem sokkal többet, mint te. A lovagok közül is eltűnt mára egy... - felelem miközben kiveszem a fiolákat a kezeiből. Mielőbb le kéne szállítanom ezeket az italokat, de furdal a kiváncsiság. Mi lehet itt? Mi "falja" ennyire a férfiakat, itt Camelotban?

Segítek felszedni Lacey-nek a táskáját, de érzem, hogy átázott, és csörömpölnek benne az üvegszilánkok.

- Ezeket már nehezen viszed ki... Lehet, hogy vissza kéne menned Gaiushoz, hogy újakat adjon - mondom sajnálkozva. - És talán többet is megtudhatnál ezekről az eltűnésekről...

Igen, valójában ezt akarom, hogy a vén kuruzslóból kihúzza az igazságot! De közben arra is gondolok, hogy így tényleg nem tudja elvégezni a munkáját, és szidást is kaphat érte, ami nekem nem érdekem.

Magamban mérgelődöm a saját ügyetlenségemen, és ami megmaradt a fiolákból azt a kezembe veszem.
- Igazad van. Vissza megyek és új italokat kérek Gaiustól...ha többet meg tudok erről a helyzetről elmondom. Addig is vigyázz magadra. - mosolygok rá, majd visszafordulok. Hogy lehettem ilyen botor? Most már mindegy, úgyis odalett a főzetek nagy része.

Már vagy egy fél órája ücsörgök azon a kényelmetlen széken, ami még csak nem is szék hanem sámli, mire egy idősebb hölgy végre észrevesz és odajön hozzám. Föláll, majd mikor nyújtja a kezét, megcsókolom azt. Fölegyenesedve észreveszem arcán a sajnálatot, és a zavart.
A szoknyájára kötött kis bőrzsákból elé vesz két ezüst majd halkan elmondja hogy most csak ennyit tud adni az árúért, Albert szakács nincs sehol, és teljes a káosz. Arra kér, jöjjek vissza később, akkor talán már ki tudnak fizetni rendesen. Rezignáltan bólintok egyet, mire sarkon fordul és elmegy, hogy tovább sopánkodhasson az eltűnt szakács miatt.

Kissé csalódva lépdelek haza felé, nem sietek, minél később érek haza annál jobb. Édesanyám nagyon haragos lesz. Sóhajtva fölemelem a fejem, és körbe nézek. Az emberek továbbra is izgatottan beszélgetnek az eltűnt férfiakról, így hát, ha már itt vagyok, akár információkat is gyűjthetek. Hallom ahogy egy csoportnyi, egymáshoz közel álldogáló, pletykáló cselédcsapat azt rebesgeti hogy egy férfi faló fenevad rabolja el őket, továbbmenve két ifjútól azt hallom hogy a szomszéd királyhoz mentek el, hogy ott majd beálljanak a hadseregbe, és Camelot ellen törjenek. Egyiket sem tartom valószínűnek. A kapunál járok, amikor elhalad mellettem két fiatal lány. Beszédüket hallgatva rájövök, hogy a két lány valószínűleg mágiapárti lehet, mert azt mormogják hevesen, hogy biztos Uther kezdett bele ismét a tisztogatásba, de most titokban szedi össze és végezteti ki a varázslókat. Ezen azért kicsit elgondolkodom, mert hát, lehet hogy így van. Szívemet elönti a félelem, próbálom megállítani, de az arcomra is kiül. Nehéz napoknak nézek elébe.

Visszamegyek Gaiushoz az italok kihordása után, de senki nincs otthon. Biztos a fogadáson vannak...és mi ez a kupi?! Merlin, ha a lustaság fájna...de inkább nem mérgelődök, hanem szépen a helyére rakok mindent, és kitakarítok. Így legalább meg fognak lepődni, mire hazaérnek. Kiértem már majdnem a várból, amikor meghallom a trónteremből a zajokat. Egy bárcsak sóhajt engedek ki. Kár, hogy engem nem hívtak meg, de sajnos ez van. Egy pillanatra nézek csak le az udvarra, amikor...oh Istenem. Az meg ki lehet? Már biztos, hogy nő, hiszen látszik. De miért van a fején csuklya? Végigszalad a hideg a hátamon, és megszaporázom a lépteimet, mert minél előbb szeretnék haza jutni.

Hű. Ez aztán a meglepetés. Gaius szabadnapot adott nekem! Hatalmas, és meglepett mosollyal az arcomon távozom az otthonából. Ez meglehetősen ritka jelenség, főleg Gaiusnál. Na, de mindegy is, az a lényeg, hogy szabadnapot kaptam, és azt el is kellene töltenem valahogyan. Be is kéne vásárolni, hogy este ne maradjak vacsora nélkül, aztán ki kellene takarítanom. Lesznek itt teendők bőven. Épp azon gondolkodok, hogy mit kellene még csinálni a ház körül, amikor elhalad mellettem egy szőke nő, aki...TE JÓ ÉG! A felismerés szinte villámcsapásként ér. Ezek szerint Axetaltnak igaza volt, akkor, amikor azt mondta hasonlítok a feleségére. Hasonlítok? Teljesen úgy néz ki az a nő, mint én. Vissza is fordulok, és megpróbálom úgy követni őt, hogy ne vegyen észre. Vajon mire készülhet?

Arra ébredtem reggel, hogy szemembe süt a Nap, ami már sejttette, hogy egy csodálatos nap várható.
Fél órával később már a királyi udvarban gyakorlatoztam a lovagokkal, valamint Artúr herceggel. Úgy néz ki, nem én vagyok az egyetlen, akit felélénkít a kellemes idő, hiszen a herceg is vidáman dobálja a dárdákat, majd még nagyobb örömmel küldi utána szolgáját. Igen, mindig jó kedve van, ha Merlint ugráltathatja szórakozásból.

Be kell vallanom, régen nem éreztem ilyen kiválóan magam, ugyanis mostanság folyton történt valami, ami miatt nem lehetett nyugtunk. A mai nap azonban kivételnek számított. Nem csináltunk gyakorlatilag semmit, ezért is beszéltük meg a többi lovaggal, hogy összemérjük erőinket, s képességeinket kardforgatásban.

Épp a kardomat húztam elő, mikor valaki oldalba bökött, azonban most nem viccelődve, mint korábban, ezért is fordultam felé. Ő azonban a többiekkel egyetemben másfelé pillant. Követtem tekintetét, s két nőt láttam meg, közülük az egyik túlságosan is ismerős.

Döbbenten meredtem előre, ereimben teljesen meghűlt a vér, ugyanis, amit láttam képtelenség volt. A barna hajú nőt ugyanis… én fogtam el két évvel ezelőtt, én voltam az, aki a máglyára küldte őt, majd teljesen szenvtelenül, a bűntudat csírájával a szívemben néztem végig, ahogy sikít, kegyelemért könyörög, miközben a tűz mardossa.
A nő is észrevett engem, s tekintetét az enyémbe fúrva állt meg előttem.

Ahogy a nevemet kiejtette, kirázott a hideg, és, hogy őszinte legyek, nem csak a félelemtől. Az a mosoly egyszerűen csábító volt, hát még, mikor ujjaival végigsimított arcomon, majd a nyakamon, végül pedig a mellkasomon állapodtak meg. Azok a hideg, mégis puha ujjak… Kis híján elvesztettem az eszem.

Belegondolva azonban, hogy tulajdonképpen egy halott nő teszi ezt, olyan volt, mint egy pofon; józanító hatással bírt. Rápillantva az arcára, már nem volt olyan szép, mint korábban. Habár halott volt, de továbbra is a gyengébbik nemet képviselte, ezért csak el akartam tolni a kezét. Ekkor azonban a semmiből fényesség támadt. Egyből tudtam, hogy varázslat folyik itt, ami meg is rémisztett. Ez gyakorlatilag az egyetlen dolog, ami ellen nem tudtam védekezni.

- Te alávaló, szörnyű, mocsok férfi! Te vagy az oka a halálomnak! Most megfizetsz! – Hangja, akárcsak külseje, már nem selymesen lágy volt, az is eltorzult, inkább hasonlított egy őrültéhez, semmint, egy épeszű emberéhez… halottéhoz… élőhalottéhoz. Egy azonban biztos: ennek nem lesz jó vége.

A többi lovag felé fordultam, de egyikük sem volt magánál. Talpon voltak, de, mintha valami bűbáj hatása alatt lettek volna. Ekkor vettem észre Merlint, Artúr szolgálóját. Épp egy szőke hajú hölgy társaságában figyelték az eseményeket ugyanolyan döbbenten, mint én. Felé akartam indulni, azonban nem tudtam mozdulni, csak kétségbeesetten néztem irányukba. Nem állt szándékomban segítségért folyamodni, mert az nem illő egy lovaghoz, azonban a mozdulatlansággal nem tudtam mit kezdeni.

- Merlin - kiáltottam oda neki, de fogalmam sem volt, hogyan is fogadhatnám. Csak reméltem, hogy ért ennyiből is.

Nagyon, de tényleg nagyon halk léptekkel követem a szőke nőt, és tessék...egy barna hajú nő is csatlakozik hozzá, és a...Na ne! Ó, csak ezt ne! Egyenesen a gyakorlatozó lovagok felé veszik az irányt, és tudom, hogy ennek nagyon rossz vége lesz, annak a tükrében, hogy a szőke nő kicsoda. Pár percen belül sejtésem be is igazolódik, a barna hajú odalép Sir Leonhoz, és kacéran végighúzza ujját a mellkasán, és beszél hozzá...de hisz ő egy szellem! A lovagok meg állnak, és csak merednek a semmibe. Ráadásul a herceg is... Ezt nem lehet hagyni! Fejvesztve rohanok oda Merlinhez, és a karjába kapaszkodok.
- Merlin... - szólalok meg kétségbeesetten. Nem lehet hagyni, hogy odavesszenek a lovagok, főleg a herceg.
- Valamit tenni kell.

Artúr kitalálta, hogy ma reggel gyakorlatozni fognak a lovagokkal, és persze a dárdadobálás elmaradhatatlan kelléke én lettem. Épp nagyon jól szórakoztak, amikor egyszercsak mindenki elkábult. Ekkor pillantottam meg két nőt, akik közül az egyik félelmetesen hasonlított Laceyre. A lány pedig pont ekkor futott mellém, így elég érdekesen hatott a látvány. Ezen azonban nem volt időm gondolkozni, mert a másik nő elkezdett ordibálni Sir Leonnal, majd valami fényesség jelent meg a kezeinél. Te jó Isten, ez átokra készül! Most mit csináljak? Segítenem kell valahogy, de nem leplezhetem le magam a lovag előtt.
Már Lacey is sürget, én pedig tudom, hogy valamit tennem kell.

- Azonnal fejezd be, Sir Leon nem tehet semmiről! - futok oda, majd hirtelen felindulásból ráugrok a nőre. A lovag így megmenekül, azonban érzem, hogy a fényes kis golyó, amit formált a kezeivel belém hatol. Jaj, mi lehet ez... Egyre kevésbé érzem a külvilágot, elálmosodok. Még mielőtt lehunyom a szemeimet, látom, hogy a nő köddé válik...

/Lacey/

Látod, ahogy Merlin meggondolatlanul nekiront a nőnek, és nagyon megijedsz, amikor beléhatol a sárga fény. A fiú összeesik, te pedig odaakarsz rohanni, de érzed, hogy egyre kevesebb az erőd. A szőke nő áll előtted, aki rendkívül mérges.
- Varázstalan patkányok, most tönkretettétek a tervünket! - motyogja, miközben téged is bájol. - Ki vagy te, aki elmerészelted lopni az arcomat? Semmi keresnivalód itt, te tolvaj! - azzal egyre csak álmosodsz, nem tudsz megmozdulni...

/Sir Leon/

Merlinnek köszönhetően megmenekülsz, végre tudod mozgatni a végtagjaidat. A fiú azonban összeesik, meggondolatlanságának köszönhetően őt érte az átok! Segíteni akarsz neki, de ekkor meglátod, hogy a másik nő a lány felé közelít. Meglepően hasonlítanak egymáshoz, de a nőből szinte sugárzik a gonoszság, így meg tudod őket különböztetni. Látod, hogy a lány egyre kábultabb lesz...előbb neki kell segítened, mégpedig gyorsan, mielőtt téged is elkábít. Szétnézel magad körül...egy csomó kard és dárda...
(Rajtad áll, hogy miként teszel, hogy mit használsz )

Ó jaj! Merlin nekiront annak a nőnek, a sárga fény meg egyszerűen csak úgy belemegy. Itt van az én időm...oda megyek...és...elviszem őt...onnan. Egyre kevesebb az erőm érzem. Egyszer csak előttem áll a szőke nő, és hihetetlenül mérges. Varázstalan patkánynak hív minket, és tönkretettük a tervét...tönkre akarja tenni Camelotot, de nem fog neki menni. Miközben ezen szavakat motyogja engem bájol elfelé...asszem egyre nagyobb sikerrel. A kérdésére a lehető legpimaszabb választ nyögöm ki, ami eleve előnytelen ebben a helyzetben, főleg számomra.
- B-b-bocsánat, ha elloptam az arcát. Nem az...én hibám. - nyökögöm, és érzem, hogy most már tényleg jártányi erőm sincs, és csak hanyatlok lefelé a földre. Ide isteni csoda kell, hogy megállítsa ezt a nőt.

Merlin pár másodpercig hezitált, majd odarohant hozzánk, s ráugrott a nőre, aminek következtében, mintha mázsás súlytól szabadultam meg. Újra tudtam mozogni, ami boldoggá tett volna, ha a nekem szánt átok nem érte volna el Merlint. Minden vágyam volt, hogy segítsek neki, azonban észrevettem, hogy a lány felé, aki Merlinnel volt, most egy megszólalásig hasonlító nő közelít. Az egyetlen különbség, ami szembetűnő volt, az a nőből sugárzó gonoszság, valamint a varázserő, ugyanis, ahogy velem is tette korábban, őt is kezdte elbűvölni a nő.

Egy pillanat alatt már csak én maradtam talpon, s tudtam, ha nem cselekszem, engem is elkábítanak. Gyorsan körbenéztem, s felfedeztem, hogy körülöttem a földön jó néhány kard és dárda hever gazdátlanul. Pár másodpercig hezitáltam, vajon egy élőhalottat, vagy milyen lényt képes-e megölni, ha beleszúrok valamit, de ez volt az egyetlen lehetőségem.
Felkaptam egy kardot és egy dárdát, s egy rövid ima után a lányt bűvölő nő felé hajítottam, majd a kardot beleszúrtam a Merlint megátkozó nőbe.

Ez a reggel különösen vidám a számomra, magam sem tudom miért. Mindenkire visszamosolygok, akit csak Gauishoz vezető utam során látok, és az is még jobb kedvre derít, hogy a legtöbb mosolyt vissza is kapom. Mikor belépek Gaiushoz örömmel látom, hogy ő is jókedvű. Jókedve miatt ma egyszerűbb feladatot kapok, olyan növényeket kell beszereznem, amit a piacon is könnyűszerrel be tudok szerezni. Neki is indulok, amikor egy számomra nagyon kedves arcot pillantok meg a csuklya alatt. Istenem, Boda az...egyből megszaporázom a lépteimet, hogy üdvözölhessem tanítómat, gyógyítómat, aki segítsége nélkül most nem lehetnék itt.

Senki sem állít meg, míg Camelot felé tartok, és senki sem tartóztat fel. Bár nem lehet észrevenni külsőmön, hogy druida lennék. Hamarosan már az alsóvároson is átkelek, de addigra már sötétedik. Ezért kiveszek az egyik fogadóban egy szobát.

Másnap reggel már korán elindulok, és hamarosan a vár udvarán találom magam. Két gondolatra is figyelmes leszek, és milyen érdekes, mindkettő egy-egy szőke ifjú hölgyhöz tartozik, aki egy ideig tartózkodott köreinkben. Viviane és Lacey, két kedves fiatal lány, bár csak egyikük rendelkezik erővel. Laceyt meg is pillantom, és felé indulok. Ő is felismert.

- Kedvesem - szólítom meg mosolyogva. - Téged ide vetett a sors?

- Ide, Camelotba, uram. - mosolygok rá. - Téged mi szél hozott ide? Találtál már szállást? - kérdezem kiváncsian tanítómat, hisz nagyon régen nem láttam. Úgy látszik ez a nap ennél már nem is lehetne jobb. El szeretném kísérni őt amerre megy, de Gaiusnak sem szeretnék csalódást okozni.

- Azt nem árulhatom el - mondom bizalmasan Laceynek. - De igen fontos, amiért jöttem. Hogy vagy, kedvesem? Jó sorod van itt? - kérdezem, és egyre közelebbről érzem Lady Viviane gondolatait is. Aztán meg is látom őt a lépcsőn lefelé sétálni. Követem őt tekintetemmel, végül rá is mosolygok. "Vigyázz, és ne bízz senkiben" - sugallom neki. Talán már nem ismer fel, oly régen volt már, mikor nővére a táborba hozta. Nagy veszély leselkedik mindenkire Camelotban, főleg a nemesekre, és benne bizony az csörgedezik, még akkor is ha mágus.

- Utherhez kellene mennem, lányom - fordulok ismét Lacey felé. - Tudod, hogyan juthatnék a közelébe, úgy, hogy a lovagok ne állják utamat?

//Viviane//

Mikor meglátod a Laceyvel beszélgető Bodát, néhány emlékfoszlány jut eszedbe az öreg druidáról. Hangja most már erősen cseng elmédben, és lassacskán össze tudod kapcsolni a hangot az arccal. Rajtad áll, hogy megkérdezed-e, hogy milyen veszélyről számolt be neked.