Várudvar

Miután mindent megbeszéltünk, én úgy láttam már mintha nem kellenék oda, ezért csendben kisétáltam a trónteremből és lesétáltam a várudvarba. Amint leértem végig pillantottam az elsuhanó szolgákon, meg néhány katonán. Most, hogy közeledett a terv bevégzése méginkább elkezdtem félni. Tudom, hogy meg fognak védeni, de a fránya pesszimizmusom most sem hagyott békén. Odasétáltam a hatalmas lépcsősorhoz, és leültem az egyik fokára.

Miután távozok Lady Anntheától felkeresem a kovácsot, aki már reggel óta vár. Igaz, ez az első alkalom, hogy nem a megszokott időpontban jövök. El is mesélem neki, hogy egy hölgynél voltam, de idős barátom félreérti. Mindegy, legalább örül neki. Ezután olyan jó kedvben folyik a munka, hogy még arról is elfeledkezek, hogy teljesen másnapos vagyok. Aztán felvetem Aldernek - mert így hívják - azt, hogy lehet ezentúl Gaiusnál fogok dolgozni. Idős barátom erre éktelen haragra gerjed, és közli, hogy szó sem lehet róla. Inkább nagyobb fizettséget ad nekem, de nála maradok. Ejha. Erre azt hiszem mégsem mondhatok nemet, bár nincs is más választásom, ahogy Aldert ismerem. Mellesleg ha ennyire ragaszkodik hozzám az öreg, akkor nincs szívem itt hagyni. Pedig azt hittem, hogy csak hátráltatom..Na üssekő.

Miután végeztem barátomnál már javában délután van, és gondolom Merlinék felé veszem az irányt. Közben az Anntheától kapott ételt majszolom, annyira nem is rossz, hogy elfogadtam ezt a csomagot.
Amikor a várudvarba érek sok ember özönlik ki az ajtón, én pedig meglepetten nézek szét. Mi a fene történhetett? Valami balhé? Mindenki susmorog, egyedül egy szőke lányt látok, aki tanácstalanul üldögél a lépcsőn. Nem mintha érdekelne, elsietek mellette, majd Gaius lakhelye felé veszem az irányt. Bár ha valami galiba van, akkor nem biztos, hogy otthon találom újdonsült barátomat. Azért egy próbát megér, bekopogtatok az ajtón.

Mire észbekapok, Lacey már sehol sincs. Remélem nem kóborolt vagy inalt el félelmében, de valójában aggódom is érte. Ezért miután Artúr minden utasítást kiad, utána indulok. Szinte szaladok lefelé a lépcsőn, bár ez egy lovaghoz nem illik. Végül rálelek egy oszlop takarásában.

- Már megijedtem, hogy elvesztetettek - sóhajtok fel, amint odaérek hozzá. - Valami gond van? - kérdezem tőle, ahogy meglátom gondterhelt arcát, és leülök mellé.

Léptek dobogását hallom, majd Lord Aelfgar aggódó tekintetével találom szembe magamat.
- Valami gond van? - kérdezte, majd le is ült mellém.
- Nem tudom...van bennem egy kis félsz, hogy cserben hagyom a királyt, a herceget...és Camelotot. - feleltem. Tényleg féltem, hogy mi lesz, ha mégsem jön elő, vagy ha rájön, hogy tényleg nem én vagyok Hilaria, és akkor annyia tervnek, szegény ördög tovább fosztogatja majd a Camelotban levő házakat.

- Te csak ne aggódj. Akármi is történik ma este, te biztosan mindent megteszel, ami csak tőled telik. Ha nem jön elő, akkor sem te vagy a hibás, te megpróbáltad - mondom a lánynak. - Hidd el, nem lesz semmi gond - biztatom továbbra is. Majd kezét a tenyerembe fogom, miközben mélyen a szemébe nézek. - Ugye bízol bennem Lacey? - kérdezem mélyebb hangon.

Kezébe fogta kezemet, és mélyen a szemembe nézett. Akárcsak régen William. Nem, nem szabad te lány...gondoltam magamban. Ilyen bajok közepette még csak gondolni sem akartam a férfiakra, különösen nem a Lordra. Hisz az apám is lehetne! Halvány pír futott arcomra, és akaratlanul is elmosolyodtam.
- Bízok magában, uram. - és sóhajtottam is egy aprót. - El fogjuk kapni őt, kerüljön bármibe is.

- Helyes beszéd - mosolygok, és felpattanok. Nyújtom a kezemet Lacey-nek, hogy tartson velem. - De most ne szomorkodjunk. Sétálnál egyet velem, szép hölgyem? - és megvillantom azt a mosolyt, amit már egyszer megmutattam. Mi ütött belém? Olyan fiatal ez a lány, de olyan szép... Lesz ami lesz, ki tudja. Most csak annyit tudok, hogy akarom, kívánom a társaságát.

- Persze. - mosolyogtam rá én is, még mindig egy picit pirosan, majd pedig elfogadtam a felém nyújtott kezét. Lehengerlő mosolyával bárkit le tud venni a lábáról, ahogy most engem is le tudott.
- Régóta itt szolgál már Camelotban? - kérdeztem tőle, miközben sétáltunk.

- Amióta Camelot áll, és amióta Uther a király - felelem. - De kérlek, hagyjuk ezt a csúnya magázódást, olyan öregnek érzem magam tőle - jegyzem meg. - Remélem, te nem tartasz túl öregnek.

Most sok múlik a válaszán, ha vénnek tart, akkor nem is erőlködök tovább. De ha nem... Akkor még jobban belevetem magam az udvarlásba.

Felvontam a szemöldököm, és úgy néztem rá.
- Már miért lennél vén? - kérdeztem. - Dehogy tartalak annak. - mosolyogtam rá. Feszültségem már régen feloldódott, most inkább a Lord miatt vagyok kissé ideges, hisz mégiscsak férfi, mégpedig igen jóképű.

- Most igazán megnyugtattál - mondom sejtelmes hangon. - Akkor talán nem veszed tolakodásnak ezt - mondom, és átkarolom a derekát. Nem fordítom magam felé, csak kezemet ringó csípőjén nyugtatom. Csak akkor sétálunk tovább, ha ő is úgy gondolja. - Tudod, igazán jól esik egy ilyen gyönyörű, fiatal lány társasága, mint a tiéd Lacey.

Nehéz uralkodni magamon, mert ahogy közelebb hajolok érzem hajának virágillatát, és megbódít. Ha nem itt lennénk, a vár udvarán, már rég megcsókoltam volna.

Ahogy leérek az udvarra már nem olyan nagy a tömeg, mint amikor érkeztem. Mindenki elment a dolgára, habár páran még mindig itt töltik az időt. Ahogy megyek le a lépcsőn megpillantom a szőke hajú lányt, aki az előbb még a lépcsőn gubbasztott. Most épp egy lovaggal bájolog... pontosabban egy lovaggal, akit én is ismerek. Megfagy az ereimben a vér. Az a rohadék. Soha nem fogom elfelejteni azt az arcot. Amikor elkaptak minket a testvéremmel... ő volt az, aki vezette őket. Ő, az a szemét.
Undorral nézek rá, és a férfi észreveszi a tekintetem. Nem is baj, tudja csak, hogy gyűlölöm! Ilyen semmirekellők, akik ártatlanokat segítenek máglyára ne hívják magukat lovagoknak... és a legszörnyűbb, hogy a legtöbbnek egy csöppnyi megbánás sincs a tekintetében. Köpni tudnék!

Egy pillanatra kihagyott a szívem egy ütemet, amikor megéreztem, hogy átkarolta csípőmet.
- Köszönöm szépen... - feleltem, és csak néztem a szemeibe. Most jött az a rész, amit a magam részéről rettenetesen utáltam. Elpirultam, és megszólalni sem tudtam.
- Sétálhatunk még ám. - ennyit tudtam csak kipréselni magamból végül és egyáltalán nem csodálkoztam.

- Veled a világ végére is - suttogom közel hajolva. De közben oldalra pillantok. Mint ha villám csapna belém, amikor megpillantom az ifjút. Magát Damient. Hirtelen élénken törnek rám az emlékek, ahogy bátyja esdekelt nekem, hogy mentsem öccsét, és ahogy a halálba küldtem, saját kérésére. Elengedem Lacey derekát, és belenézek az ifjú szemébe. Nem tudom mit láthat a tekintetemben és az arcomon, de szerintem most minden érzésem látszik rajtam. Nem egyszerű megbánást érzek, annál valami jóval többet. Istenem, milyen szörnyűséget tettem!

A férfi kétségbeesetten néz rám vagy nem is tudom. Pusztuljon meg! Nem most kéne arcokat vágni, hanem két évvel ezelőtt. Én azóta kevesebb vagyok egy testvérrel, meg egy szülővel. Bizonyára ő boldogan él, meg nőzget... abba bele sem gondol, hogy másnak milyen rossz. Undorodok, de komolyan. Nem is bírom nézni, ahogy az a szőke lány kábulva néz rá. Bizonyára nem tudja még, hogy milyen is valójában az az ember. Annyira felforr bennem a vér, hogy közelebb sétálok feléjük, majd odakiáltom:
- Igazán sajnálatos, hogy egy ilyen szép lányt behálóz egy gyilkos. Jó szórakozást ifjú hölgy! - mondom gúnyosan, majd igyekezek elsietni. Nem akarom tovább látni őket. Undorító.

A csoda csak néhány percig tartott, ekkor elengedte a derekamat. Aztán én is megpillantottam, akire nézett. Az a szőke ifjú. Aztán visszapillantottam újra a Lordra. Ilyen mértékű fájdalmat még senkinek az arcán nem láttam, soha. Ez engem is elszomorított. Nem mertem lépni semmit.
- Igazán sajnálatos, hogy egy ilyen szép lányt behálóz egy gyilkos. Jó szórakozást ifjú hölgy! - kiáltotta nekem gúnyosan a szőke ifjú. A hideg is kirázott dühtől szikrázó szempárjától. Már rég elment, de mi még ott álldogálunk. Kezem óvatosan simult Aelfgar arcára. Nem kérdeztem semmit, csak csendben maradtam.

Nem is tudom, hogy mit vártam, hogy Damien egyetlen pillantás után ragyogó arccal megbocsát? Ugyan, ennyire bolond még én sem lehetek. Nem is veszem magamra, hogy gyilkosnak nevezett, joggal tette ezt, mert nem vagyok más, mint egy gyilkos. És rosszabb vagyok egy útszéli gyilkosnál is...

Nagyon belemerülök, amikor megérzem Lacey puha kezét az arcomon. Ránézek bánatosan, majd a kezéért nyúlok. Belecsókolok a tenyerébe.

- Bocsáss meg - suttogom. - Talán jobb lesz, ha most mindketten pihenünk egy kicsit. Hosszú éjszakánk volt, és szintén hosszú éj elé nézünk - motyogom zavartan. Damien feltűnése nagyon megrázott most. Ha vissza tudnám forgatni az idő kerekét... De nem tudom.

Aelfgar bánatos arcát látva én is elszomorodtam, és reméltem elmondja egyszer nekem ilyfokú szomorúságának okát is. De igaza volt, tényleg hosszú éj elé nézünk.
- Jó ötlet. - feleltem halkan. - Pihenj te is. - mosolyogtam rá, majd még egyszer végigsimítottam az arcán. Nehéz szívvel sétáltam haza.

Igazán érdekes dolgok történnek a várban ma. Persze én mindenhová bedugom a fejem, mert muszáj mindenről tudnom. Ez a szőke lány pedig igencsak figyelemreméltó. Csinos is, és ráadásul, ha összehozza az esti dolgot még pénze is lesz. Talán cseppenhetne nekem is egy kevés, ha ügyes vagyok.

Miután az az ellenszenves lovag végre eltűnik, közelebb lopózok hozzá. Nahát észre is vett. Vajon megszólít-e?

Miután már Aelfgar elment észrevettem, hogy egy fiatal szolgáló leskelődött utánam. Talán 15 vagy 16 éves lehetett, és egész bájos arca van. Észrevett engem, így hát közelebb lépdelek.
- Nem illdomos mások után leskelődni. - mondtam, és elmosolyodtam. - Szia.

- Bocsánat - sütöm le a szemem, de már emelem is fel, és mosolygok. - Szia. Én Bran vagyok - mutatkozok be, és megtörlöm a ruhámban a kezemet, hogy felé nyújtsam. - Hallottam, hogy mi történt... Rémes volt nagyon? - kérdezem, még a hangomat is magasabban hordozom, hogy még ártatlanabbnak tűnjek.

- Semmi baj. Én sem voltam sokkal különb. - mosolyogtam rá. - Lacey amúgy. - mutatkoztam be, és elfogadtam a felém nyújtott kezét.
- Nem volt kellemes az biztos. - feleltem. - Remélem hozzád nem tört be.

- Oh nem. Én itt lakok a várban a többi szolgálóval, ide nem merészkedett. Nagyon bátor vagy, hogy igent mondtál a hercegnek. Biztos valami nemes lánya lehetsz, igaz? - kérdezem, és közelebb merészkedek. - Tudod, hogy nagyon szép vagy? - nevetek, még pír is szalad az arcomra. Istenem, milyen jó színész vagyok... Mivel éppen virágokat viszek Lady Morgana elhagyatott szobájába, ezért egy szálat átnyújtok Lacey-nek belőle. - Illik a hajadba - mosolygok.

- Kissé vakmerő is. - vigyorodtam el, majd meglepődtem a kérdésen. - Nem, dehogy. Nem vagyok egyik nemesnek sem a lánya. Az alsóvárosban lakom egy kis házikóban. - milyen aranyos így pírral az arcán. Pár perccel ezelőtt meg még én pirultam el. Magamban elmosolyodok, és elfogadom a virágot.
- Köszönöm szépen.