Várudvar

- Elkísérhetlek? Kicsit elfáradtam ma... - panaszkodok. Pedig dehogy fáradtam el, szinte mindent megcsináltak megint helyettem. - Olyan ritkán találkozok a szolgálókon és a katonákon kívül másokkal. Jó lenne veled lenni kicsit - hízelgek továbbra is.

- Csak nyugodtan. Bár haza már nem hiszem, hogy megyek. El fogjuk kapni azt a férfit. - sóhajtottam, majd elmosolyodtam.
- Nem lehet valami felemelő. Én sem szoktam találkozni Gaiusékon kívül mással. Csak, amikor a főzeteket szállítom le.

- Te Gaiusnál dolgozol? - kérdezem, és ennek az információnak nagyon örülök. Nem árt, ha jobban összebarátkozok a lánnyal, nem kevés előnyöm származhat abból, hogy a gyógyítót ismeri. Talán még a lakhelyére is bejuthatok, ahonnan talán elemelhetek néhány főzetet, és eladhatom jó áron.
- Nem vagy éhes Lacey? A szakácsnő mindig megvendégel ilyen tájt, szerintem te is kaphatnál a legfinomabb ételekből egy tányérral, ha velem vagy - ajánlom fel. Nem nagy dolog ez tőlem, főleg úgy, hogy én ennél jóval több hasznot húzhatok.

- Egy ideje nála dolgozom, igen. Amúgy nem, nem vagyok éhes. De azért köszönöm. Igazán kedves vagy. - mosolyogtam rá. Aranyos srác igazán. De nem tudtam ezzel törődni, az esti akció körül forogtak a gondolataim.

- Zavarlak? - kérdezem szomorú arccal. - Ha igen, akkor megyek is - vágok még bánatosabb arckifejezést. - De remélem, hogy ha vége ennek az egésznek, még találkozunk.

Még rápislogok ártatlanul, majd úgy teszek, mintha indulnék. Biztos nagyon gondterhelt, ha ennyire nem vevő rám.

- Dehogy zavarsz. Csak kicsit ideges vagyok, ennyi az egész. - mosolygok rá. - Biztos találkozunk még.

Annyira izgatott vagyok, hogy most egyszerűen nem viselem el a társaságot. Szegény srác már távolodik tőlem, de én nem megyek utána, hanem csak állok egy helyben. Úgy döntök, hogy sétálok egyet a város alsó részében. Ekkor pillantom meg Merlint, aki eszeveszetten rohan lefelé a lépcsőn. Kit kereshet és miért? Odamegyek hozzá.
- Mi a baj Merlin? - kérdezem tőle, és a vállára teszem a kezemet. - Kit keresel?

- Lacey! - kiáltok fel, ahogy meglátom a lányt, nagyon megörülök. - Arthurt keresem, de igazából téged is. Megtudtam valamit és... muszáj lefújnunk az akciót! - sóhajtom gondterhelten, majd rámosolygok a lányra: - Amúgyse lett volna helyes téged használni csalinak...

Merlin tovább beszélne, de félszabakítod, mert nem értesz semmit.

- Micsoda? - kérdezem értetlenül. Arthur, meg akció. - Arthurt keresed? Miért? - kérdezem újra.

A szemem elkerekedik. Nem Axetalt? Akkor kicsoda? Megragadja a karom, úgy kérlel arra, hogy menjek haza, és zárkózzak be. De azt sem akarom, hogy neki baja essen.
- Rendben Merlin. Egyet ígérj meg nekem. Azt, hogy te is vigyázol magadra, érted? - felelem, és a karomat fogó kezét megsimítom.
- Vigyázz magadra te is, kérlek.

Még utoljára megszorítja a kezem, majd tovasiet. Nagy kő esett le a szívemről, hogy mégsem én leszek a csali, így el is indulok hazafelé. Emiatt már nem kell izgulnom, de Merlin miatt igen. Közel áll hozzám, mint barátot nagyon szeretem. Ezeken gondolkodom, amikor elhaladok az egyik sikátor előtt, és megpillantom Arthur herceget. Vajon mit keres itt? Ezt viszont nem deríthetem ki máshogyan, mint hogy leszólítom. El is indulok felé, és megállok előtte, nem is közel, de nem is túl távol.
- Öhm...felség? Bocsánat, ha megzavarom, de...Merlin magát keresi. - felem kissé szemlesütve.

Nem érzem jól magam... zsong a fejem... nem bírok állni. Valaki beszél.. ki az? Hogy? NEM! Nem hagyom...nem... még egy hang... nem hallom...


Arthur herceg nagyon furcsán fest, a falnak dől és szinte szenved. Nem tudod, hogy segíts neki vagy sem. Nyilvánvalóan rosszul van. A következő pillanatban azonban mintha mi sem történt volna felegyenesik, majd feléd néz.
- Lacey - mosolyodik el, ebben azonban van valami furcsa. Mintha nem is ő lenne - Emrys barátnője, igaz? - kérdezi, te pedig kezdesz egyre inkább pánikba esni. Ez nem Arthur, ez nyilvánvalóan nem Arthur. Már menekülnél akarnál a sikátorból, ekkor azonban a herceg elkezd valamit mormolni. Elkezded egyre homályosabban látni a dolgokat...

Nagyon furcsán fest a herceg, mintha rosszul lenne. Igen...rosszul van. Vívódok, hogy odamenjek-e segíteni. De a következő pillanatban, mintha mi sem történt volna feláll.
- Lacey. - elmosolyodik, bennem pedig fellobban a pánik lángja. Nagyon fura a herceg, mintha nem is önmaga lenne.
- Emrys barátnője, igaz? - erre a kérdésre viszont tényleg a hatalmába kerít a pánik. Futni akarok, el innen, hogy segítséget hívjak. Ekkor azonban Arthur elkezd mormolni valamit, előttem pedig minden egyre ködösebb. NEM! Nem akarom...elkezdek kifelé sétálni a sikátorból. A végén szinte már a falnak támaszkodva próbálok menekülni. Ekkor azonban minden elsötétül előttem...

Kivételesen pontos vagyok, pedig igencsak elnyomott az álom délután. De hiába érek oda a megbeszélt időben, Artúr hercegnek nyoma sincs, csak a többi lovag kószál céltalanul. Milyen érdekes, hogy ha a herceg nem ad utasítást, egyikük sem tud mit kezdeni magával. Artúr nélkül ezek egytől egyig tehetetlenek, és én ezt borzalmasnak találom...

De ahogy jobban körülnézek, Lacey sincs sehol. Két dologra is gondolok, az egyik, hogy lehet, hogy pont együtt múlatják az időt, de ezt hamar ki is verem a fejemből, hiszen egyikük sem olyan. De akkor hol lehet a lány? Axetalt máris elragadta volna? Hol lehet? Meg kell találni!

A nagy aggodalmamat Merlin szakítja félbe, aki csak annyit közöl velünk, hogy azonnal menjünk a trónterembe, mert a király beszélni kíván velünk. Igencsak nagy baj lehet. Ráadásul a többiek megint csak néznek, mintha nem fognák fel az utasítást, így én megyek elől, és végre követnek is engem.

Hónom alatt egy hatalmas kosárnyi friss, és zamatos gyümölccsel haladok a várudvarkonyhája felé, ahol majd átadom a szállítmány és átveszem az érte járó fizetségemet, amikor megpillantom a tétován álldogáló lovag csoportot. Lépteimet jóval lassabbra veszem, majd szinte megállok mellettük. Megpróbálnak halkan beszélni, de túl izgatottak, nem tudják kontrollálni hangjukat. Az idősebbik lovagok indulatosan beszélnek, időnként kérdésekkel bombázzák a fiatalabbakat. Végre elcsípem, miről van szó. Eltűnt a legifjabb lovag, tegnap este óta nem látta senki. Érdekes. Mostanság egyre több fiatal és már nem is annyira fiatal férfiember tűnik el, bár a legtöbben nem kötik össze az eseteket, szerintem nem véletlen. . A lovagok végül pár percnyi vitázás után úgy döntenek, nem mondják meg Arthurnak, inkább azt hazudják hogy beteg. Elképesztő hogy még mindig nem vették észre, hogy itt hegyezem a fülem, pedig elég látványosan csinálom. Fölemelve a fejem látom, hogy az emlegetett Arthur herceg épp erre tart, peckesen, egyenes háttal, a szokásos lendületes lépteivel. Folytatom utam a konyha felé, mikor elhaladok mellette, halkan köszönök neki egy jó reggelt-et majd fölvéve eredeti tempómat, megyek tovább. Azt hiszem, meg van a mai napi gondolkodni valóm.

Éppen Gaiushoz tartok, a szokásos fiolákért Mikor kiérek az udvarra először nem is látok semmi furcsát, lovagok...de várjunk csak. Milyen furák, tétovák. A jó fülem azt mondja az egyik lovag eltűnt. Lehet Aelfgar az...de mégsem, hisz ő is ott áll a lovagok közt és éppen rám mosolygott. Tehát akkor valamelyik másik lovag tűnhetett el. De mégis ki? Miért és hogyan? Nem értem. Átvállalom mindenesetre a mai gyógyitalok leszállítását átvállalom tőlük. Annyira sietek lefelé, hogy kiejtem a kezemből a táskát, és több üvegcse törését is hallom. Ezért Gaiustól kapni fogok...elfog az aggodalom, és lehajolok, hogy összeszedjem, ami megmaradt , amikor egy felettébb ismerős arcot látok meg magam előtt. Bran az.
- Szia... - köszönök neki, miközben szedegetem összefelé az üvegcséket.
- Mit tudsz erről? Mármint, hogy egyre több férfi tűnik el. - kérdezem tőle, hátha kapok választ.

Mint minden nap, reggeli után most is elindulok a szokásos körutamra. Szeretek a városban sétálgatni, ilyenkor mindig sok kedves embert szoktam megismerni, na meg persze a legfrissebb pletykákról sem maradok le. Bár a legtöbbször így is én tudok meg mindent a legutoljára. Mivel a várban én vagyok a legújabb, a legtöbben nem bíznak meg bennem és csak akkor állnak szóba velem ha nagyon muszáj. Így is elég kívülállónak érzem magam a képességeim miatt, néha van olyan pillanat amikor a legszívesebben megszabadulnék tőlük, annak ellenére, hogy azt tanultam, büszkének kell lennem arra, aki vagyok.

Lassan sétálok, majd észreveszem, hogy nem messze tőlem egy fiatal lány elejti a táskáját. Mellette pár perc múlva már meg is jelenik egy segítőkész ifjú. Ahogy tovább haladok látom, hogy a lovagok nem messze tőlem már gyakorolnak. Egy pár percig figyelem őket.
Elindulok az alsóvárosi kapu felé. Mikor odaérek egy rejtélyes és nem túl bizalomgerjesztő nő halad el mellettem csuklyával a fején. Nagyon rossz érzésem támad tőle, biztos vagyok benne, hogy valami rosszban sántikál. Egy kicsit meg is ijedek, mert már tudom, általában minden megérzésem be szokott jönni.
A nő átmegy a kapu alatt, majd mintha szertefoszlana, mintha sosem lett volna ott, egyszerűen eltűnik.
- Várjon!! - kiabálok utána miközben kíváncsian kapkodom a fejem, hátha újból felbukkan. De hiába. Az a nő már messze jár...

Már megint nem hallottam semmit, hogy az ördög vigye el. Gyűlölöm, ha nem tudok valamiről, ami itt történik, és erre tessék... Fenébe is... Ekkor látom meg a szőke hajú lányt, akit már ismerek, de nem jut eszembe a neve. Lacey! De ebben a pillanatban le is ejti a táskáját, én erre odaugrok, hogy segítsek neki.

- Szia - köszönök vissza. - Micsoda? - kérdezem elkerekedett szemekkel. Erről sem hallottam semmit, francba. De most már nagyon is érdekel, hogy miért tűnnek a férfiak a városból. - Sajnos nem hallottam semmit, te mennyit tudsz? - kérdezem érdeklődve.