Dalion otthona

A hölgy úgy lép be a házba, mintha csak régi ismerősök lennénk. Biztos Dam barátja, vagy talán szeretője? Te jó Isten, az én öcsém felszedett egy igazi nőt? A gondolatra hülledezek, de mosolyognom kell. Ezekszerint sikerült túllépnie... Mindig is ezt akartam.

A kérdés, hogy most mit reagáljak? Egyáltalán hogy nem veszi észre, hogy én nem az öcsém vagyok? Nem telt már el sok idő? Én még csak 17 vagyok, nem látja a különbséget? Nem értem, de nem akarom elárulni Damet.

- Ó, bocsáss meg. Igazán figyelmetlenség volt a részemről, nagyon elmerengtem. Egy ilyen gyönyörű hölgyet meglöktem és észre sem vettem? Ne haragudj, kérlek, nem volt úriemberhez méltó - nevetek, de egyre inkább úgy érzem, hogy ez nagyon nem volt Dam-es. Soha nem voltam jó színész, és nem is kellett színészkednem. De most nem nagyon érdekel.

Hol van Dam? Csak ez a kérdés foglalkoztat...

- Na jó, egészen megrémítesz - húzom ki magam. Bocsánatot kér, bókol, és még úriemberezik is. - Mi történt veled? Valami tréfát űzöl velem? - kérdezem tőle gyanakodva. - Vagy csak az éhség beszél belőled? - ezzel fölállok. Odamegyek hozzá, és megnézem az arcát, elvégre gyógyító lennék, vagy mi. Még az arcát is megfogom, hogy a szemébe nézhessek. Egészen különös a tekintete. Nem látszik benne a fájdalom. Talán elbájolták. - Nem ittál ma valami különöset?

A hölgy közelebb jön, és elkezd vizslatni. Na ne, igazán nem szeretem az ilyesmit. Félretolom a kezét finoman, pedig így közelről csak még csinosabb. Hátrébb lépek. Nem fogok neki többet hazudni, mert nincs kedvem ehhez a játékhoz. Tudnom kell, hogy mi van Damiennel, nem fogok ilyen hülyeségen aggódni, hogy most lebukok-e vagy sem. Egyszer már meghaltam, nem?

- Nem, nem ittam semmit, kedves hölgy. Igazából én nem az a Dalion vagyok, akire gondolsz. Én az ikertestvére vagyok... - a hölgy nagyot néz, de gyorsan folytatom: - Kérlek, ne adj fel. Csak látni akarom az öcsémet, még egyszer az életben... - nézek rá szinte könyörögve. Nem tudom mire gondolhat. Azt sem tudom, hogy egyáltalán tudja-e, hogy én már meghaltam. Remélem nem, mert egy szellemmel nem biztos, hogy szívesen társalogna...

Tudtam, hogy valami gond van. Biztos voltam benne, de arra nem számítottam, hogy azt fogja állítani, hogy kis barátom halott ikertestvére. Nem tudom, hogy higgyek-e neki, mert elég valószerűtlen dolgot állít. De végtére bármi megtörténhet, ha egyszer létezik mágia is. Viszont abban az egyben biztos vagyok, hogy ez Damien teste.

- Húha - sóhajtom. - Szóval találkozni akarsz Damiennel? Akkor gyere - ezzel megfogom a karját, és a tükör elé húzom. - Sajnálom...

Valóban sajnálom, hogy így el kell keserítenem, hogy azzal kell szembesítenem, hogy éppen fivére testét bitorolja. El sem tudom képzelni, hogy most mit érezhet, és nem is akarom a helyébe képzelni magam. Szegény fiú... Nem elég, hogy évek óta halott, de most még szeretett testvérével sem találkozhat.

Jobban elgondolkodok. Ez valami átok lehet, vagy valami hasonló, de egy biztos, hogy tréfának túl otromba lenne.

A hölgy hirtelen megragad, majd a tükör elé állít. Azt mondja itt van Damien… Mi van? Nem értem, de ekkor megpillantom a tükörképem. Nem…

Megsemmisülve rogyok térdre, miközben egyre csak bámulom. Bámulom magamat? Nem.. ez nem én vagyok. Ez a vékony, meggyötört arc, ez a kócos haj. Ez nem én vagyok.
- Dam… - nyújtom ki a kezemet, de csak a hideg felületet fogom.
Mi lett veled testvérem?

Nem így emlékszek rád. Mindig mosolyogtál, mindig csillogott a szemed a tűztől, a jókedvtől. Most azonban nem látok mást, csak egy elkeseredett arcot…

- E-ez hogy történhetett? – kérdezem nagyot nyelve, miközben végigsimítok az arcomon. Az ő arcán. Mennyivel másabb lett… mennyivel férfiasabb, teljesen felnőtt. Az öcsém felnőtt. De nem éppen így képzeltem el… Bárcsak beszélhetnék vele… Bárcsak…
- Hogy szálltam meg a testét? Én ezt nem akartam…Én csak beszélni akartam vele. Sőt, beszélnem kell vele. Mi történt vele? Miért nem eszik rendesen? Miért… Miért nem teszi végre túl magát…? – hadarom, miközben könnyek gyűlnek a szemembe. Annyira fáj, annyira…

Felhúzom a földről, és egy székre ültetem.

- Sajnálom Dalion, hogy így kell látnod a testvéredet - mondom együtt érzően. - Három év telt el azóta, mióta te magadra vállaltad a mágiát, és emiatt megégettek. Damien nem tudta feldolgozni a halálodat, azóta is rengeteg keserűség és bosszúvágy van benne. De biztos boldog ott benned, mélyen, hogy újra együtt vagytok - mosolygok biztatóan. - Azt pedig nem tudom, hogy hogyan szállhattad meg az ő testét, de kérlek próbálj meg nyugodt maradni. Valamiért úgy érzem, hogy a testvéred odabent mindent lát és hall, ne okozz neki több fájdalmat a szomorúságoddal, kérlek.

Olyan nehéz lehet ez Dalionnak és Damiennek is, de most együtt vannak, közelebb egymáshoz mint eddig bármikor. Még akár jó is lehet ennek a vége, talán ifjú barátom rálelhet végre a békére.

Igen, itt van bennem. Itt van belül, érzem... legalábbis ez az egyre fokozodó méreg nem lehet más, csak ő. Legyél csak mérges Damien, de tudd meg, hogy fáj így látni téged. Ha beszélhetnénk végre, biztos megmondanám a magamét...

Hirtelen kinyújtom a kezemet, majd a semmiből egy lángcsóva jelenik meg. Kissé nagyot nézek, nem tudom hogy csináltam. De a következő pillanatban szavak formálódnak a lángokból.

"Ne légy szánalmas. Nem ilyen vagy. Szedd össze magad."

Elképedek. Úgy látszik tényleg itt van velem... Ezt hogy csinálta? Mindig is meglepett az ilyen hókuszpókuszaival. De engem is elönt a méreg.

- Szedd össze magad te! Három év telt el, és te még mindig ezen agyalsz! - csattanok fel, de hirtelen nevetnem kell. Már megint veszekszünk, még egy jó szavunk sem volt a másikhoz. Jók vagyunk, mint mindig. Mennyire hiányzott ez... Belül melegséget érzek...

"Látni akarlak. Csinálj valamit. Lady Annthea segíts!"

Lady Annthea. Szóval így hívják a hölgyet. Ránézek, és átjár az izgalom. Igen, tenni kell valamit, nem búslakodni. Példát kell mutatnom az öcskösnek, különben örökké keseregni fog, én pedig utálom a kesergő embereket.
- Lady Annthea. Igazán bájos név - bókolok a nőnek, akinek végre tudom a nevét. - A testvérem megbízik benned, szóval az én bizalmamat is élvezed. Van valami ötleted?

Damien lelke feltör a mélyből, és elég teátrális megoldást használ ahhoz, hogy beszéljen testvérével. Láng nyelvekkel üzen neki. És végül az én segítségemet kéri, mintha én tudnék bármit is a szellemekről, meg arról, hogy hogyan szállnak bele az élő emberekbe.

- Igazán köszönöm, hogy úgy érzed, hogy méltó vagyok a bizalmadra uram - mosolygok a fiúra. Egészen más ő mint az öccse. - Nem tudom, hogyan segíthetnék, csak a könyveimben találhatok bármi megoldást, de azokat már többször is elolvastam, és nem emlékszem, hogy szellemek említve lettek volna. De egy próbálkozást megér. Ha gondolod térj haza velem a házamba, még segíthetnél is, és nem kellene egyedül ennem sem - ajánlom fel.

Fel is állok az asztaltól, és körbenézek. Damien nem tud rendet tartani, pedig nem is oly rég takarítottam ki a házát. Majd a lelkére beszélek, ha egyszer előbújik.

- Könyveid? Jól érzem, hogy egy varázslónővel beszélgetek? - csillan fel a szemem. Végülis logikus lenne: az öcsém is egy mágus, biztos könnyebb megbíznia egy hozzá hasonlóban. Igazán kíváncsi lennék már, hogy milyen kapcsolatban állnak Damiennel. De ez túl sértő kérdés lenne egy hölgy számára, nem leszek neveletlen.
- Egyébként köszönöm, nagyon kedves tőled. De én csak egy idegen vagyok számodra, biztos nem probléma? Nem akarlak feltartani, mégha az öcsém ilyen otrombán meg is kért a segítségre - mondom, miközben úgy érzem, hogy belül ismét forrong valaki. Semmi baj, öcsém, azért vagyok itt, hogy folytassam kissé a nevelésedet. Egy hölggyel mindig illően kell beszélni.

"Kuss" formálódik egy lángcsóva, de ezt csak én láttam szerencsére. Elmosolyodok.

- Igen, én is varázsló vagyok. Vagy boszorkány, ha úgy jobban tetszik, bár azt a megszólítást nem nagyon szeretem, hiszen erről a szóról mindenkinek valami rútság jut az eszébe, én pedig nagyon remélem, hogy nem vagyok az - mosolygok. - És hogy miért segítek? Mert Damien nagyon közel áll a szívemhez, jó barátom. De ha nem is lenne az, akkor is szívesen segítenék.

És valóban így van. Damient sem ismertem, mégis ráakaszkodtam szó szerint. Kicsit erőszakos vagyok, de nem bánom.

- Látom akkor mégsem búslakodik állandóan, ha egy ilyen gondos és kedves barátja van - mosolygok őszintén a hölgyre, aki egyre szimpatikusabb számomra. Megértem, hogy Damien miért engedte magához közel. Habár az érdekelne, hogy a pimaszságát hogy tudta neki elviselni egy ilyen gyönyörű és kedves nő.

- Rendben van, hölgyem. Akkor induljunk, minél előbb meg akarom oldalni ezt a problémát... - karolok belé, úriemberhez méltóan, majd elindulunk a házunktól.

Igazából lehet hazudtam...
Olyan jó újra élni, olyan jó, hogy érzem belül ezt a melegséget. Olyan közel vagyok Damhoz. Tudom, hogy hallod a gondolataim, én pedig érzem, amit te is érzel. Boldog vagy igaz? Én is az vagyok. Nem hittem volna, hogy újra lesz lehetőségem élni...
Viszont nagyon rút tréfa, hogy nem láthatlak, hogy nem beszélhetünk. Akármennyire is akarom, hogy ezek a pillanatok örökké tartsanak, muszáj lesz távoznom a testedből. Talán aztán beszélhetünk majd pár percet, mielőtt vissza kell mennem...

Nem hiszem, hogy Dalion szavai őszinték lennének. Én ha visszatérnék hallottaimból, biztos ismét ki akarnám használni a megadatott időt, sőt még többet akarnék.

Belém karol, és úgy lépünk ki a házból. Odakint már nyüzsög a nép, nem tudom mi történhetett, de ez sosem jó előjel. Én kicsit megtorpanok, először azt akarom felmérni, hogy teljesen biztonságos-e minden, mert egy harc közepébe nem túl szívesen csöppennék.