Dalion otthona

A Purefly-ház egy három szobás épület, mely már generációk óta fennáll. A család elszegényedése miatt a berendezés szegényes. Az egyik szoba Dalioné, a másik a könyveknek ad otthont, a harmadik a központi helyiség, ahol a vendégeket is lehet fogadni.

Dühös vagyok. Elmondhatatlanul dühös. A lovaggal való találkozás egyenesen belém nyílalt, mintha szíven szúrtak volna. A régi sebek így is mindig fájnak, de most már igazán elegem van...
Miért a rosszakat jutalmazza a sors? Miért lehet egy olyan ember boldog, aki másnak csak szenvedést okozott? Igazságtalan... igazságtalan ez a szemét élet!
Hazaérve levetem magamat az ágyamra, majd dühödten püfölni kezdem a párnámat, majd a falat. Ezzel csak azt érem el, hogy magamnak okozok fájdalmat, de már nem érdekel. Ki vagyok készülve.
- Elegem van. Elegem van, Dalion! Nem bírom tovább... nem bírom ezt a rohadt életet! - üvöltöm, és ha ezt most valaki látná, akkor bizonyára őrültnek hinne. Pedig nem ez az első alkalom...
Hirtelen egy eszelős ötletem támad, majd a kardom felé nyúlok. Jó éles a pengéje... egy szúrással véget vethetnék mindennek...
Ekkor azonban kitárul mellettem az ablak. Hirtelen kiejtem a kezemből a fegyvert, majd felnézek. Csak a szél... Felállok majd kinézek az ablakon. A fecskefű sárga virágai himbálóznak a vaskos fa árnyékában. Elmosolyodok.
- Tudom, testvérem. De egyszerűen nem bírom... - suttogom, majd lefekszek az ágyamra és eltakarom az arcomat kezeimmel. Tényleg ki lehetek készülve, ha már magamban beszélek...a legjobb lesz, ha most kipihenem magam. Nem is érdekel már, hogy mi folyik Camelotban. Hagyjon mindenki békén...

Hamarosan a fiú házába lépünk be. Hatalmas a ház, azt hittem jóval kisebb. Látom Dalion nagyon zavarban van, erről pedig én tehetek... Nem is húzom az időt, elmesélek mindent. Bizony, mindent, hogy mi történt velem gyerekkoromban, hogy honnan ismerem a druidákat, hogyan ismertem meg Axetaltot, és hogy most mekkora veszély fenyegeti.

Nem tudom most mit gondolhat rólam, mivel eddig szóba sem került egyikünk múltja sem. Remélem nem nézi női szeszélynek az aggodalmamat és érzelmeimet sem, mert arról is beszámoltam neki.

A házamba érve szörnyű szégyenkezés fog el, hisz ki sem takarítottam. Pár ruhám a földre van gorva, azokat gyorsan összeszedem egy zavart vigyor kíséretében. Régen volt már a lakásban vendég, főleg nő.
Annthea azonban nem zavartatja magát, leül az asztalhoz és mesélni kezd. Meghökkent őszintesége, ahogy az elejétől kezdve beavat engem az életébe. Kiderül, hogy a sors vele sem volt kegyes és hogy a szülei szintén a máglyán hunytak el. Idegbe rándul az arcom, így csak még mélyebbé vált az utálatom Uther iránt. Aztán elmeséli a druidákat, a szerelmét, majd Axetaltot, és hogy mennyire fontos neki a férfi. Kissé zavartan hallgatom kitörését, főleg az érzelmeiről. Talán nem egy férfinak kéne erről beszélnie... bár valószínűleg nem férfiként tekint rám - gondolom egy gúnyos vigyorral.
- Értem - nyögöm ki a beszámolója végén, és hirtelen nem is tudom mit mondjak. Egyrészt még fel kell dolgoznom a hallottakat, igen nehéz megemészteni egy ilyen élettörténetet. Végül összeszedem a gondolataimat:
- Szerintem túlságosan aggódsz a barátod miatt. Ne felejtsd el, hogy férfiember, ne sértsd meg a büszkeségét azzal, hogy ennyire aggódsz érte - mondom az ujjaimmal dobolva az asztalon, majd felnézek rá - Biztos tud magára vigyázni!

- Ne sértsem meg? Dalion! A herceg és a lovagok mennek ellene! Fel tudod ezt fogni? - kérdezem ingerülten. De nem a fiúra haragszom, hanem az egész helyzetre. Pontosabban az árulókra a druidák között. Amióta Mordred köztük van, árulás, kétely és gonoszság szivárgott közéjük. - Bocsáss meg a haragomért - sóhajtok fel. - Igazad lenne, ha nem ilyen helyzetben lennénk. És azért se haragudj, hogy rádzúdítottam az érzelmeimet - sütöm le a szememet. Tényleg nem illik egy férfinak mesélni ezekről a dolgokról, de most tört ki belőlem. Különben is, ő maga mondta, hogy ne fojtsam el.

- Nem probléma - mondom a hajamba túrva, majd elmosolyodok - Sokkal jobban szeretem, ha valaki őszinte és elmondja a gondolatait.
Elvégre én is mindig ezt teszem, habár lehet nem abban a stílusban, ami másoknak tetszik. Habár ez érdekel a legkevésbé.
- Amúgy persze, hogy fel tudom fogni! - emelem fel én is kissé a hangom, azért nem vagyok idióta. - De nem azt mondtad, hogy Merlin megállítja őket? Legalábbis neki nagy a befolyása a herceg felett - az utóbbi mondatot kissé ironikusan mondom. De nem lehetek mérges Merlinre, akárhogy is csinálja: nagyon jó. Egy szolgáló nem is kerülhetne bizalmasabb kapcsolatba az urával, mint ő.

- De igazad van. Merlin mindent elintéz - mélázok el pár pillanatra. - Valahogy meg kéne tudnom, hogy mi történik. De hogyan...

Csak töröm a fejemet. Majd felállok.

- Segíthetek rendbeszedni a házad? Elterelné a gondolataimat. De ahogy elnézem, egy női kéz igazán elférne nálad - nevetek fel, mintha semmi sem történt volna. Eddig tartott az érzelemkitörésem, most már megpróbálok higgadtan viselkedni.

- Nos, már két éve nincs, aki rendbe szedje a házat, szóval csak nyugodtan - vallom be, ezzel nyilvánvalóvá téve, hogy mikor ölték meg anyámat. Azt mondják két év nem sok idő, de jobban belegondolva 700 nap... - Mármint az anyámra gondolok persze, nem mintha lett volna feleség vagy ilyesmi - hadarom gyorsan, hisz Lady Annthea semmit sem tud a családomról, meg hogy ezelőtt hogy éltem. Még csak a koromat sem tudja... vicces, szinte nem is ismerjük egymást, mégis már nála vacsoráztam két alkalommal is. De azt hiszem az én történetemre van most a legkevésbé szüksége... csak lehangolná.

- Ha gondolod elmesélheted a saját történetedet, ha én már így kifakadtam - mondom kedvesen, és fel is állok. Összeszedem az asztalon hagyott edényeket, és a konyha felé veszem velük az irányt, és remélem, hogy Dalion követ. - Vízre lenne szükségem - nézek körbe a lakásban, és meglátok egy vödröt. Bízok benne, hogy a fiú rájön, hogy ezzel arra utaltam, hogy ő hozzon nekem egy keveset. - Aztán meghallgatlak. Hidd el, nem terhelsz vele.

- Nem biztos, hogy most erre lesz szükséged. Elég lehangoló történet - sóhajtom, de tudom, hogy tartozom neki ennyivel, miután ő is elárult magáról mindent. Előbb azonban hozok neki vizet, annyival is időt nyerek. A kezembe veszem a vödröt, majd lustán kisétálok a házból. Lehet könnyebb lenne, ha bemennék az erdőbe, elvégre itt van az "udvar" mögött. Az udvar végülis annyit jelent, hogy a ház az erdő szélénél épült és ha kimegyünk van egy kis hely a fákig. Így gyerekként mindig volt hol játszani, meg a kardforgatást gyakorolni... Nade semmi kedvem most lemenni a patakhoz, inkább a várhoz megyek vízért...
Az út során szembe jön velem pár lovag, de nagyon szétszórtak. Most meg mi a fene történhetett? Ezt inkább jobb lesz nem említeni Anntheának, mert csak még idegesebb lesz.
Amikor visszatérek a házba próbálok úgy tenni, mintha semmi furcsát nem vettem volna észre.
- Tessék, itt a víz - adom oda a vödröt, közben ámulva nézek szét, hogy pár perc alatt milyen rend lett a lakásban. Nem semmi!

- A mágia egyik nagyon jó oldala - mosolygok, majd a vizet a dézsába öntöm. Mosogatást mér varázslat nélkül kezdem, hiszen mi értelme van a figyelem elterelésnek, ha én csak lustálkodom. Most már tényleg kíváncsian várom, hogy elkezd-e mesélni. Igazából amióta észrevettem őt, azóta kíváncsi vagyok mi történhetett vele, mitől lett ilyen makacs, önfejű és megkeseredett. De nem akarom nyaggatni, ha nem akarja elmondani, nem teszi. Majd ha eléggé megbízik bennem, talán...

Annthea elkezd mosogatni, és látom az arcán, hogy várja a történetem. Általában senkinek sem mesélek, azonban Merlinnel is kivételt tettem. Úgy érzem Lady Annthea is legalább olyan megbízható, mint a srác, különben most nem lenne nálam és nem osztotta volna meg velem az előzőeket. Így hát nagyot nyelek, majd belekezdek…
- Szóval. Bizonyára már érdekel, hogy velem mi történt, hogy miért akarok bosszút állni – köszörülöm meg a torkom, majd leülök az asztalhoz és összeszedem a gondolataimat. – Kezdjük a történetet ott, hogy engem soha az életben nem hívtak Dalionnak. Az én nevem Damien – árulom el legnagyobb titkomat, Annthea pedig egy pillanatra megáll a mosogatásban.
- Az ikertestvéremet hívták Dalionnak, aki teljesen ugyanúgy nézett ki, mint én. Ez nagy szerencsétlenséget hozott a házra, hisz anyám így is varázslónő volt. Csupán az ő szeretetének köszönhettük, hogy apámmal mindkettőnket megtartottak. Ez azonban azt jelentette, hogy soha nem mutatkozhattunk együtt, bujkálnunk kellett állandóan. Mi azonban boldogak voltunk… - kissé elérzékenyülve emlékszek vissza a régi időkre, hisz minden emlék nagyon fontos számomra. Lady Anntheának több dolgot is elmesélek a gyerekkorunkból. Azt, hogy nekem minden álmom az volt, hogy lovag lehessek, testvérem pedig gyógyító akart lenni. Elmesélem a civódásainkat, de az örömteli dolgokat is, Annthea pedig érdeklődve hallgatja, ahol kell mosolyog, vagy éppen botránkozik a tetteinken. Röviden elérkezünk 15 éves koromhoz, amikor megismerkedtem a mágiával. Itt még lelkesen mesélem emlékeimet, hisz az a legszebb szakasza eddigi életemnek. A próbálkozások, amikor véletlenül meggyújtottam Dalion haját (ettől az emléktől különösen jó kedvem lesz), vagy amikor sikerült elmozdítanom a tárgyakat. Mindketten nevetünk, azonban Annthea is érzi, hogy most jön az egész elszomorító része. 17 éves koromban történteket már elkomorodva mesélem, és minden jókedvem elszáll. A szörnyű emlék ismét a szívembe hasít, a lovagok emléke feldühít, és ismét ott tartok, hogy nagyon rossz a hangulatom. Az asztalt nézegetem, most nem is birok felnézni Annthea szemeibe. Neki igazából sokkal részletesebben meséltem el a történetemet, és sokkal jobban elragadtak az érzelmek… ezt pedig nem kellett volna. Most csak megint azt a kínzó ürességet érzem magamban, mint két évvel ezelőtt, amikor először beléptem az üres házunkba…

Istenem, mennyi szörnyűségen ment át ez a fiú. Látom, hogy mennyire mardossa őt a fájdalom, nem is bírom sokáig nézni így őt. Megtörlöm a vizes kezemet, és odalépek hozzá. Finoman megsimogatom az arcát, remélem nem veszi rossznéven.

- Sajnos már nem hozhatom vissza a testvéredet, és nem tudom meg nem történtté tenni, ami a családoddal történt - mondom halkan. - Azt sem tudom mondani neked, hogy biztosan minden jobbra fordul... De próbálj meg reménykedni Dali... Damien.

Tudom, hogy ezzel nem sokat segítettem, hiszen nem is lehet. Ezek olyan dolgok, amiket talán sosem lehet jóvátenni, és feledni. Csak egy új életet lehet kezdeni, és megpróbálni magunk mögött hagyni a múltat. Ez nekem sem sikerült, de talán a fiúnak idővel igen.

"Sajnos már nem hozhatom vissza a testvéredet..." Annthea mondata egy olyan ötletet ültet a fejembe, amitől hirtelen felpattanok az asztaltól, majd megragadom a nő kezeit.

- Mondd, létezik olyan varázslat, hogy... - kezdek bele izgatottan, majd felnézek a szemeibe és komolyabb hangon folytatom: - Olyan varázslat, amellyel fel lehet valakit éleszteni? Mondd, hogy van! Ne keseríts el! - szinte könyörgően nézek Annthea szemeibe, hirtelen reményszikra gyullad bennem. Erre még soha nem gondoltam... Hisz a varázslattal sok természetfeletti dolgot végre lehet hajtani. Ha elég erős lennék, ha elég nagy hatalmam lenne... Végre, két év után érzem. Érzem a reményt. Csak ne keserítsen el Annthea, csak ne mondja azt, hogy "nem". Nem bírnám ki... nem.

- Végülis van - mondom halkan. - De... De sajnos azzal nem a testvéredet élesztenénk fel. Csak a lelkét, ami bosszút akarna állni. Már nem Dalion lenne - keserítem el. - Sajnos a mágia sem mindenható.

Bárcsak az lenne. Akkor Penn is élne, a szüleim is, és mindenki. De sajnos nem lehet bármit megtenni. A szívem összeszorul, hogy az utolsó reményét is széttörtem, de mást nem mondhattam neki.

Tudtam, tudtam, hogy túl szép gondolat, hogy igaz legyen. Eltávolodok Anntheától, majd visszaülök a székre. Talán tényleg bolond vagyok, hogy ilyesmi eszembejutott. A reményszikra elhalványul, csak egy pillanatig tartott. Egy pillanatig legalább bizakodtam. Elmosolyodok.

- Idióta vagyok - mondom keserűen, majd felnézek rá: - Nade nem akarom megint magamat sajnáltatni. A hallottakat visszahozni tényleg nem lehet, ráadásul felesleges is lenne - nyugtatom magam. - Minek hoznám vissza a testvérem? Hogy megint bujkáljunk? Hogy megint rettegésben éljünk? Camelottól sokkat jobbat érdemel. Talán majd egy másik időben, egy másik világban... - sóhajtom, majd nem mondok többet erről. Így is nagyon érzelgőssé vált a hangulat, túlságosan is.
- Na ennyi volt a történetem. Azt hiszem mostmár érthető, hogy miért érzek úgy Uther iránt, ahogy... Csak azt nem értem, hogy te hogy bírsz nyugodtan élni, amikor a te szüleidet is kivégeztette?

- A bosszú nem megoldás semmire - válaszolom elmerengve. - Mire mennék a mérhetetlen dühvel a szívemben? Csak megkeserednék... - sóhajtom. - De sokat segítettek a druidák, mint mondtak, velük éltem elég sokáig. És ami még éltet az a remény. Artúr jobb király lesz, hidd el nekem - mondom, és végzem tovább a dolgom. Nemsokára már ragyog az egész ház, és még mindig nem esteledett be.

- Aggódom Damien - mondom halkan, és leülök a székre. A Nap lassan kúszik be torony mögé, és rám úgy telepszik lassan vissza a félelem. Túl sokan veszthetik ma életüket...

Mindenki azt mondja, hogy Arthur így meg úgy. Csak egyszer látnám, hogy miért lesz ő annyival jobb király. Kívülről csak egy felfuvalkodott hólyagnak néz ki, aki tudja, hogy bármit megtehet. Nade ezt most nem akarom felhozni Anntheának, nem akarok veszekedni. Azt meg végképp nem, hogyha Uther a közeljövőben meghalna, akkor ezt nagyon hamar kideríthetnénk.

- Ne aggódj. Inkább hagy kínáljalak meg valamivel - mondom figyelemelterelésképp, majd az éléskamraként szolgáló szekrényemben kezdek kotorászni. Nem sok a kaja, főleg, hogy már két napja nem is ettem itthon, de igazán illetlenség lenne, ha nem tudnék mit az asztalra tenni. - Ööö, lássuk csak. Hát van itthon egy kis kolbász, kenyér? Vagy gyümölcs? Ó, egy kanna bor... - fintorodok el, majd szépen arrébb teszem. Most igazán nincs szükség alkoholra.

Tudom, hogy Damien számára az Artúr téma igen kényes, ezért többet nem is beszélek róla.

- Egy kis gyümölcsöt - mondom, és elveszek egy almát, majd beleharapok. - Itt termett? Igazán ízletes - dícsérem meg, de gondolataim még mindig azon járnak, hogy mi történhet vajon most a druidák között. Bármilyen kegyetlennek is tűnik, egyedül Mordredért nem hullatnék könnyeket a táborból, tehát nem csak Axetaltért aggódok, csak érte a legjobban. Legszívesebben ki is rohannék most közéjük, hogy a saját szememmel bizonyosodjak meg arról, hogy mindenki épségben megússza. De félek a következményektől, ugyanis ha odamennék, nem biztos, hogy meg tudnám állni, hogy ne szálljak szembe a herceggel és lovagjaival.

- Nem itt termett, az udvarban csak gyógynövények vannak - mondom unottan, de azért én is elveszek egy almát. Látom Annthea arcán, hogy lélekben valahol máshol jár. Egész pontosan annál az Axetalt nevű férfinál. Ha ennyire aggódik érte, miért ülünk még mindig a házamban?
- Odamehetünk, ha gondolod - harapok bele az almába - Mármint az erdőbe. Látom, hogy halálra izgulod magad - jegyzem meg, és szerintem ezzel bele is trafáltam. - De amúgy nem hiszem, hogy Axetaltot bántanák, főleg, ha kiderült, hogy ártatlan. Inkább a lázadóknak kell félniük. Már a lovagok biztos elkapták őket - mondom keserédesen, legalább a lovagoknak ennyi haszna van. Néha az igazi bűnösök is meglakolnak, habár ez a ritkább. Most az egyszer remélem, hogy sikerrel jártak. Elvégre érdekem, hogy Camelot épségben maradjon, semmi szükség most egy druida támadásra. Habár hozzátenném, hogy ez is pont Uther hibája. Ki hergelte fel őket? Ki nem bírja a mágiát? Itt a pont.

- Menjünk oda? - kérdezem érdekes hangon. Meg vagyok lepődve, hogy ezt felajánlja. - Butaság lenne belekeveredni... De menjünk. Majd meghúzódunk, hogy ne vegyenek észre!

Nagyon izgatott lettem, hogy a saját szememmel is láthatom, hogy mi történik. Mit gondolhat most rólam Damien? Mondjuk most ez érdekel a legkevésbé, épségben akarom tudni a barátaimat, és nem utolsó sorban őt...

- Induljunk! - kiáltom szinte, és a vállamra kapom a kendőmet. A félelem izgatottsággal párosul, amitől kicsit a kedvem is felvidul. Istenem, már az is késő lenne, ha már ott lennénk.

Ez a nő esküszöm meg van kattanva, de legalább felvidult. Ha a veszély izgatja... miken jár az eszem? Ettől az idióta gondolattól azonban nekem is jobb kedvem lett, meg örülök, hogy végre megint kimozdulunk a házból. Főleg, hogy most ilyen túlságosan tiszta... mintha nővel élnék.

- Igen is, asszonyom! - mondom fintorogva, de aztán elmosolyodok. - Még szerencse, hogy az erdő itt van a közelben - jegyzem meg, és elképzelem, hogy mi történne, ha a város másik felén laknék. Annthea bizonyára beleőrülne az izgalomba. Habár nem szólom el magam, ez még megtörténhet...

Tudtam, hogy Damien bolondnak fog tartani a viselkedésem miatt. Nem gond, sokan tartanak háborodottnak az állandó jókedvem miatt. Ami ma pont nincs... Hamarosan kilépünk az ajtón, és az erdő felé vesszük az irányt. Csendesen lépkedek, majd amikor meglátom a fákat felsóhajtok. Ki tudja mi vár ránk ott... Lehet, hogy halál, vagy pedig életünk végéig tartó gyász.

Egyszercsak, fogalmam sincs hogy, de a cameloti piacon találom magam. Olyan régen jártam itt, de mintha csak tegnap lett volna... de várjunk csak... MIT KERESEK ÉN ITT?! Mi a fene történt? Én már meghaltam!

Hitetlenkedve nézek végig magamon, és nagyon is élőnek tűnök. Egy pillanattal ezelőtt még nem itt voltam...
Gyorsan feltápászkodok a földről, leporolom a ruhámat (már ha ez egyáltalán az én ruhám). Nem értek semmit. Most feléledtem vagy mi van? Erősen gondolkozok, amikor eszembe jut valaki...

Damien.

Szélesen elmosolyodok. Nem tudom mi történt, de lehet nem tart sokáig. Látnom kell újra az öcsémet, még egyszer ebben az életben. Lehet Isten adott nekem új lehetőséget... A gondolatra rettentő jó kedvem lesz, és nem törődve a hatalmas tömeggel elindulok a házunk felé. Közben egy-két vásárlónak nekimegyek, de nem érdekel.

Szinte bevágom a házunk ajtaját, olyan erővel nyitom ki. Meglepően nagy a tisztaság, de ez most nem fontos.

- Dam! Dam itt vagy? - futok körbe, de nem találom sehol az öcsémet. - Dam!! - kiáltom, de feleslegesen. Hol a csudában lehet? Ugye nem...Ugye él még? Rossz gondolataim támadnak, már rontanék kifelé a házból, amikor meglátok egy barna hajú hölgyet, aki meglepetten áll a küszöbön. Furcsa érzésem támad...
- Ööö... jó reggelt, hölgyem - mondom bizonytalanul, fogalmam sincs ki lehet...

- Jó reggelt, hölgyem? - nézek rá meglepetten, és belépek a házba. - Álmodban szedtél magadra ennyi illem drága Dalion? - mondom viccesnek szánt hangon, de már magam sem tudom, hogy fiatal barátom, hogyan fog rá reagálni. Egészen furcsán viselkedik, mintha nem is ő lenne. Leülök a megszokott székemre, hiszen már olyan ismerősek vagyunk egymás házában, hogy erre már engedélyt sem kell kérnem.

- Mi történt veled, hogy még csak meg sem állsz, amikor kis híján felborítottál a piacon? Ez még tőled is furcsa.