Camelot körüli erdők

Damien húzza maga után a lányt, hogy minél előbb elsiessenek innen, de én nem megyek vegyük. Csak nézem ahogy Mordred és a lovag szemeznek egymással, majd a lovag egy fának repül a gyereknek köszönhetően. Ha jól látom nem vesztette el az eszméletét, de lehet, hogy komolyabban megsérült. Aztán Mordred Merlinnek kezd beszélni, de valószínűleg már telepatikusan fejezi be, mert csak mereven néz, az én fejem pedig zúgni kezd. Mindig ez van, ha a környezetemben így társalognak. Nem hallom, amit mondanak, csak ha hozzám beszélnek, de a fejem mindig fájni kezd.

- Mordred! - csattanok fel. - Nem gondolod, hogy már elég lesz? - dorgálom meg. - Ha most azonnal nem fejezed be, esküszöm, hogy elfenekellek! - ezzel már indulok is felé. - És meg ne próbáld a varázserődet használni! Nem rángathatod az embereket kényed és kedved szerint! Sem a herceg, sem Emrys sem pedig a lovagok nem játékszerek. Ha annyira játszani vágysz fogj egy babát, de tanulj meg viselkedni!

- Neked semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok! - nézek fel mérgesen a barna hajú nőre. Ezt azonban kihasználja Emrys, és már ki is szabadult a varázslatom alól. Ez nem ér!! A fához taszítottam, maradjon is ott!
Kinyújtom a karom és varázslatot akarok csinálni megint, de ekkor valaki lefogja hátulról a kezeim. Axetalt, az a vénember. Mindjárt ellátom a baját! Mondani kezdem a varázsigét, de befogják a szám... Körülvettek a vénségek. Nagyon mérges vagyok.
- Eresszetek! - dünnyögöm a lovag kezébe, aki leszorít. Kezdek félni kicsit... de nem hagyom magam. Sokkal erősebb vagyok náluk, csak tudnék normálisan koncentrálni....
Gyorsan beleharapok a lovag kezébe, majd felkiáltok: - SEGÍTSÉG!
Most már foghatnak, ahogy akarnak. A druidák mindjárt itt vannak perceken belül és ellátják a bajukat. Meg fognak engem menteni, őket pedig megölik. Én pedig megölöm Emryst.

Amikor Annthea eltereli a figyelmét Mordrednek, gyorsan kiszabadulok a varázslata alól. Ez viszont nagyon felidegesíti és újabb átkot akar szórni rám, de ekkor Axetalt és Lord Aelfgar szinte egyszerre kapják el. Ennek nem lesz jó vége, már most látom magam előtt. A kisfiú villámlóan néz ránk, majd segítségért kiált. Ajaj, ebből megint vérontás lesz...
"Mordred, ide figyelj. Én nem téged akartalak elárulni, de nem tűrhettük a múltkorit. A druidák indították az egészet. Értsd meg, nem tehettem mást. Még megállíthatod őket... rád hallgatnak! Nem lesz semmi baj! Okos kisfiú vagy, gondolkodj el. Kérlek!" kérlelem az elmémmel, talán már szinte könyörgök, csak hallgasson már rám. Mi értelme van ennek az egésznek? Édes Istenem! Ráadásul még Arthurék sem lehetnek messze, nem szabad, hogy megtalálják őket. Remélem hallgat rám a fiú... a tekintete azonban nem erről árulkodik, továbbra is dühösen vizslat, talán még ellenszenvesebben. A sátrakból pedig özönlenek kifelé az emberek, legalábbis úgy hallom. Időközben eléggé besötétedett, talán ez még a hasznunkra válhat...

Úgy tűnik nem győztem meg a kölyköt, mert egyetlen kézmozdulattal nekicsap egy fának. Egész testemet átjárja a fájdalom, a lábujjaimtól a fejem tetejéig. Azt hiszem eltört néhány bordám, és szerencsém van, ha nem törtem egyenes ketté. Félelmetes ereje van ennek a gyereknek.

Aztán a nő beszél hozzá, de nem nagyon fogom fel, hogy mit mond neki, még most is őrülten fáj. Ezután Axetalt lép hozzám, amíg Mordred nem figyel, és segít felkelni a földről. Elég nehezen megy, de végül sikerül. Két oldalról osonunk a háta mögé, majd hirtelen elkapjuk. Axetalt a kezeit fogja le, én pedig a száját tapasztom be, mikor éppen varázslatot mondana. De miért is úsznám meg ennyire, a kis átokfajzat veleharap a kezembe, és azonnal segítségért kezd üvölteni. Erre druidák, vagyis ezek inkább harcosok, kezdenek özönleni a sátrakból. Egy lovag, egy szolgáló, egy druidák között élő férfi, és egy légies hölgy néz szembe tömérdek támadóval. Nem túl fényesek a kilátások.

- Axetalt, kötözd meg gyorsan! A száját is! - parancsolom, de közben rájövök, hogy ezt nem így kéne. - Kérlek - teszem hozzá, és előrántom a kardomat. - Nos, ha bármelyikőtök is tud varázsolni, azt hiszem, itt az ideje, hogy megtegye!

Miután a kölyök segítségért üvölt, a lovag nem valami sok tisztelettel megkér, hogy kötözzem meg a gyereket. Végülis nem hibáztatom, ez egy kiváló terv... Lady Annthea gyorsan a kezembe nyomja a kötelet, amellyel mi voltunk a fához kötözve, majd gyors mozdulatokkal úgy betekerem a kölyköt, hogy az nemhogy mozdulni, de nyikkanni sem tud. Valószínűleg halálra ijedt, de nem is gond.
Eközben Anntheára és Emrysre nézek. Arcuk bizonytalan azt illetően, hogy használjanak-e varázslatot vagy sem. Nem biztos, hogy szerencsés lenne lebukni a lovag előtt. Főleg, hogy mindketten cameloti lakosok...

- A legjobb lenne, ha a gyerekkel fenyegetőznénk. Sokat ér nekik ez az átokfajzat - mondom, hisz tisztában vagyok vele, hogy mennyire sokra tartják Mordredet. Ha a kis üdvöskéjük nálunk van, talán jó esélyünk van ellenük. De ha nem... muszáj lesz varázslatot használni?

Megütközve nézek az ifjúra. A herceg akkor is herceg, ha épp nincsen topformában.
- Ne haragudj, hogy így nézek rád, de Arthur herceg megérdemli az alattvalók tiszteletét minden helyzetben. Miattam verték így meg... - felelem neki, talán túlságosan is indulatosan, aztán odafordulok a herceghez.
- Hogy érzed magad felség? - kérdezem meg félve, hisz miattam kapta ezt a hatalmas verést, és ha ezt a király megtudja akkor nem igen lesz tovább maradásom Camelotban.

Alaposan megkötözzük Mordredet, én a kendőmmel kötöm be a száját. Eközben egyre közelebb érnek az emberek, nekem pedig eszembe jut az a nem is régi eset, amikor Penn meghalt. Nem akarom ezt megismételni. A lovag azt kéri tőlünk, ha tudunk varázsolni tegyük meg, és azt hiszem tényleg meg kell tennünk.

- Axetalt, a fiú túl erős, hogy sokáig fogva tartsuk. Ezek ráadásul túlontúl elszántak, bármit megtesznek, hogy kiszabadítsák. Ismerem ezt a fanatizmust... - ezzel lassan felemelem a kezem, a közelítő emberek felé. - Merlin? - nézek a fiúra, hogy egyet ért-e velem.

A fejem majd széthasad, a bőrömön pedig érzem a korbács helyét. Éget, fáj mindenhol. Nehézkesen nyitom ki a szemeimet, és arra eszmélek, hogy feltesznek egy lóra... majd megyünk. Kapaszkodok, miközben mögülem hangokat hallok. Beszélgetés... az egyik hang Lacey-é, a másik valami srácé. Aztán egyszercsak közelebbről hallom a srác hangját.
- Élsz? Arthur...felség...vagy mi - kérdezi, és talán ez a legtiszteletlenebb kérdés, amit valaha hallottam. Ez még talán Merlin szintjét is felülmúlja. Nem hagyhatom, hogy így beszéljenek velem. Ezután megszólal a lány is, a védelmemre kell. Na jó. Ez az a pont, hogy szörnyen rosszul vagyok, de erőt veszek magamon. Elrugaszkodok kissé a lovamtól, majd szikrázóan ránézek arra az idiótára, aki nem figyelt rangomra.
- Mit... képzelsz? - talán nem épp úgy sikerült kimondanom, ahogy akartam. - Mit képzelsz? Ki vagy te, hogy... - megfájdul a fejem - Ho-hogy merészeled? - ezt már kellő indulattal mondom, de nem bírom tartani magam, így visszadőlök a lovamra. - Lacey, te jól vagy? - kérdezem.

Csak szörnyülködve nézem a herceget, már az is épp elég energiáját elvette, hogy egyáltalán visszaszólt a fiúnak. Remélem Gaius segítségével mihamarabb meggyógyul, nem tudnám elviselni, ha miattam esne ágynak.
- Velem szerencsére minden rendben felség. - felelem a hercegnek és hátrasimítok egy tincset az arcomból, bár a hajam így is eléggé egy szénakazalra emlékeztet.
- Nem alkalmas erre a helyzet, de...hálás vagyok felségednek, hogy a védelmemre kelt. Gaius segítségével biztosan rendbe fogsz jönni.

Nagyot nyelek, majd Lady Anntheára nézek... Onnan pedig a lovagra és vissza. "Nem egészen bízok meg benne" mondom a hölgynek, de az egyre közeledő lázadó druidák végül meggyőznek, hogy muszáj cselekedni. "De úgy látom, nincs más választásunk..." gondolom, majd bólintok és én is kinyújtom a kezemet. Nem terveztem, hogy lebukjak egy cameloti lovag előtt, de muszáj megakadályoznunk őket... most nem olyan nagy a lázadó csoport, mint Alvarréknál. A háttérben lévő ijedt arcokon látszik, hogy ők sem akarják ezt az egészet. Semmi baj, majd mi segítünk.
Lehunyom a szemeimet, majd megpróbálok Anntheára koncentrálni. Nem volt még alkalmam más varázslóval varázsolni, de olvastam róla. Állítólag nagyon össze lehet így hangolódni.
Azt hiszem sikerül... elkezdjük mormolni a varázsigét, amit mellesleg én nem is ismerek. Ezek Lady Annthea szavai, kíváncsi vagyok ebből mi lesz....

Én magam sem vagyok biztos benne, de félek, hogy másképp nem sikerülne. Merlinnel egyszerre kezdjük el mondani az igét, és szinte érzem azt a hatalmas energiát ami a fiúból árad. Átjár engem az ereje, valahogy erősebb leszek én is tőle. Mire az utolsó szóhoz jutunk, mindenki ájultan esik össze támadóink közül, még Mordred feje is lehanyatlik.

- Itt az idő, hogy menjünk - mondom fáradtan. - Nem tudom mennyi ideig lesznek eszméletlenek... Azelőtt vissza kellene érnünk.

Ezután Merlinre nézek, akit nem igazán viselt meg a varázslat, ellenben velem. A lovagra nézek, akinek még a nevét sem tudom. Ő is meglepetten figyel, szerintem sejtelme sem volt, hogy pont én vagyok a boszorkány. Ezután a szeretett férfit keresem szememmel, de addigra már kezd elsötétedni a világ. Túlságosan megviselt a varázslat. Érzem, ahogy elgyengül a lábam, majd tényleg minden sötét lesz...

A hercegben aztán van akaraterő, hogy szinte nulla energiával visszaszólt nekem. Ez tetszik, bírom az indulatos embereket. Talán még jobban felkéne dühíteni? Ránézek Laceyre - igen, most tudtam meg a nevét -, aki viszont olyan aggódva nézi ezt a szőke kölyköt, mintha legalább haldokolna. Istenem, csak kissé megverték! Amíg beszélni tud, meg felháborodni, addig minden rendben van.
- Ó, bocsáss meg, felség. Merlin egy barátja vagyok - mondom, hagy kapjon vérszemet. Habár ebben az állapotban lehet nem igazán veszi fel, amiket mondok. - A lényeg, hogy visszaviszünk Camelotba, és ezért nagyon hálás lehetsz. Merlinéket hátrahagytuk, csak remélni merem, hogy nem lesz semmi baj... - motyogom, és most eszembe jut Lady Annthea. Talán mégiscsak ott kellett volna maradnom, hogy segítsek vagy valami. Nem is emelett az idióta szőke kölyök mellett kéne lennem, aki azt hiszi, hogy különleges, csak mert herceg...

- Na most legyen elég ebből. - és szemeim szinte villámokat szórnak. - Ne beszélj így a herceggel...tudnod kéne hol a helyed, mint ahogy mindenkinek. Én is tudom hol a helyem, nem beszélek vissza annak akinek nem kell. De tudod mit? Hagyjuk is inkább...nincs kedvem még veled is veszekedni. - elfordítom a fejem, a gondolataim szinte futkosnak össze-vissza a fejemben. Mégis hogy képzeli?

Komolyan fáj a fejem ettől a nagyképű és idegesítő sráctól. Semmi szükségem most egy ilyen idiótára magam körül. Ekkor azonban felfogom előző szavait. Merlinék az erdőben vannak!?
Lacey a szőke gyereket szidja, én pedig szinte közbevágok:
- Vissza... menjünk vissza! - mondom, és ezt parancsnak szántam. Nem hagyhatom hátra a lovagokat és Merlint, főleg egy rakás varázslóval szemben. Megpróbálok ismét felegyenesedni a lovon, de ezzel csak azt érem el, hogy oldalracsúszok, és a földre érek. Nem probléma. Minden erőmet összeszedve állok a talpamra, majd megpróbálok menni.
- A többi lovagnak is szóljatok, erősítésre van szükségünk... Azonnal! - nézek a két katonámra szikrázó szemekkel, mire csak tétova tekinteteket kapok. Parancsoltam valamit, nem? Csinálják már, az istenit! - Azt mondtam azonnal! Te, szőke kölyök! Neked pedig utasítom, hogy vidd Lacey-t biztonságba! Ti nem vagytok képzettek, irány a városba! És szól-szóljatok apámnak, hogy jól... jól vagyok - kezd elönteni a forróság. Lehet belázasodtam...ugyan, ez nevetséges! Semmi bajom...

Miután varázslásra kértem őket, térdre is rogyok. Látom, ahogy a nő és Merlin is mágiát használ. És ezzel megmentik mindannyiunk életét. Kezemből csak akkor esik ki a kard, amikor minden támadónk összeesik. Hogy halottak-e vagy csak ájultak, nem tudom, de jelen pillanatban nem érdekel.

Aztán a hölgy beszélni kezd, bár hangja elég zavaros, és rosszul is néz ki. Nem is csoda, ha pár pillanat múlva ő is összeesik, egyenesen a levelek közé. Megpróbálok feltápászkodni, hogy segítsek, de nem sikerül.

- Merlin. Kérlek, segíts - szólalok meg, mert látom, hogy a sebhelyes már a nő felé közelít. Majd ő gondoskodik róla.

Hitetlenkedve nézem az intenzív varázslatot, amelyet Lady Annthea és Merlin hajt végre. Valami hihetetlen energia halad végig a druidákon, melynek hatására elájulnak. Teljesen le vagyok nyűgözve, micsoda erő! Szeretném ezt Anntheának is megmondani, ekkor azonban kimerülten esik össze.
Szinte azonnal ott termek mellette.

- Fantasztikus voltál, megmentetted az életünket - mondom szelíden, miközben finoman a karjaimba veszem és megcsókolom a homlokát. Már nem leselkedik ránk veszély, hála ennek a fantasztikus hölgynek. Nagyon büszke vagyok rá, és igazán kár, hogy ezt nem oszthatom most meg vele. Remélem hamarosan magához tér... addigis, majd én vigyázok rá.

Hát ez már komolyan nem lehet igaz. Tarkón ütni a herceget? De a fiú szavai viszont igazak, nem bírna ki egy ütközetet a druidákkal.
- Igazad van. - felelem, aztán folytatom. - Tegyük fel a lóra akkor, aztán pedig visszamegyünk Camelotba.
Ma már ne legyen több baj, gondolom magamban és egy pillanatra az ég felé nézek. A hercegnek minél előbb segítségre van szüksége, nekem pedig egyébként is vissza kell mennem Camelotba, hisz nem vagyok képzett katona, sem pedig mágus.

Lenyűgözve figyelem, ahogy a druidák sorra ájulnak el előttünk. Ilyen erős lett volna a varázslatunk? Izgatottan nézek Lady Anntheára, meg akarom kérdezni, hogy ezt mégis hol tanulta, mi ez a varázslat. Ekkor azonban elájul a hölgy... őt ennyire kimerítette a varázslat? Én... én miért nem érzek semmit?
Szinte lefagyok a gondolatra, amikor Lord Aelfgar segítséget kér tőlem. Igen, most sietnünk kell, nem szabad elméláznom.

- Természetesen, Lord Aelfgar - lépek közelebb, majd a karját a vállam fölé lendítem és segítek neki felállni. Csak ekkor jut eszembe, hogy Mordredet figyelmen kívül hagytuk. - Hova lett Mordred? - kérdezem ijedten, de bárhova nézek nem látom sehol. Ekkor azonban meghallom a hangját az elmémben. "Még találkozunk, Emrys." Ez nem lehet igaz. Már megint megszökött!


Téged is bosszant a fiú eltűnése, most azonban arra gondolsz, amit Lady Annthea mondott. Nem tudni meddig tart a varázslat, el kell tűnnötök innen. Ránézel Axetaltra, aki a karjaiban tartja Lady Anntheát. Ő csak bólint rád, tudja, hogy mennetek kell.
Szinte alig hogy elindultok azonban, egy csapat cameloti lovag jön veletek szemben, köztük ott van a szőke Damien is. Rögtön formálódik benned egy terv: túszokat ejteni a druidák közül, és a király elé vinni őket. Hagy tanuljanak tettükből. Minden erődet összeszedve kihúzod hát magad, és utasítod a lovagokat...

Az szolgáló, vagyis inkább mágus segít felkelnem, bár elég nehézkesen.

- Köszönöm - motyogom, majd Merlin észreveszi, hogy Mordred eltűnt. - Fenébe is... Lesz még problémánk a kölyök miatt - morgok. - Ne aggódj Merlin, senkinek sem árullak el titeket - mondom, és rá is mosolygok a fiúra. - Mindannyiunk életét megmentettétek.

Lassan elindulunk, engem Merlin támogat, a hölgyet Axetalt hozza a karjaiba. Jaj de messze vannak azok az átkozott lovak! Pár lépés után, hirtelen a többi lovaggal találjuk szembe magunkat, élükön Damiennel. Na most nem hagyhatom, hogy a többiek így lássanak, ezért kiegyenesedek. Közben egy terv féle kezd az agyamban kibontakozni. Néhány rabot kellene ejteni a druidák közül, hát ha ez elrettenti őket. Bár sajnos tudom mi lesz a sorsuk, Uther véres bosszút áll a foglyokon... De most Camelot biztonsága fontosabb.

- Három ájultat fogjatok meg. Elvisszük a városba őket. Meg kell kapják a büntetésüket a herceg miatt! - kiáltom, majd Damienre nézek. Bárcsak a fejébe látnék most...

Miután visszaérünk a táborhoz, az első dolog amit észreveszek: minden druida ájult. Másodjára meglátom Anntheát, akit a sebhelyes férfi tart a karjaiban. Harmadjára pedig a lovagot és Merlint...
Szinte forróvízként ér a felismerés: itt varázslat történt. Egyszerre leszek ijedt és rendkívül dühös.
Miután az a szemét kiadja a parancsot a többi lovagnak, leszállok a lovamról és odavágtatok elé.

- Ne merészeld! - mondom folytott hangon, miközben mélyen a szemeibe nézek. Merlin közben értetlenül néz rám, de nem foglalkozok most vele. - Ha el mered árulni bárkinek is, hogy Lady Annthea varázsló... esküszöm, hogy megöllek! - hangom fenyegető, de talán hallatszik is a kétségbeesés, amit nagyon nem akarom, hogy hallatszódjon. Nem történhetett más... Lady Annthea varázsolt, és amint látom hatalmasat, ez pedig teljesen kimerítette. Az én hibám, hogy ez lett a vége... Én mondtam, hogy jöjjünk az erdőbe. Most lebukott... a fenébe már! Szinte szétvet az ideg... nem akarom, hogy bántódása essen! Aelfgar biztos el fogja árulni a királynak...

Végre megtudtam a hölgy nevét is. Megérintem a fiú vállát, és a szemébe nézek.

- Halkabban Damien - mondom. - Nem fogom elárulni senkinek, nyugodj meg. Azt fogjuk mondani, hogy a druidák tették ezt vele, ha bárki is rákérdezne. De szerintem mással lesz mindenki elfoglalva - teszem még hozzá, majd a fájdalom átszalad testemen. - Köszönöm, hogy szóltál a lovagoknak. Sosem fogom elfelejteni a segítségedet, Lord Dalion - ezzel fejet is hajtok előtte.

- Tessék!? - nézek rá értetlenül és hátrébb hőkölök. Ne érjen hozzám, mit képzel magáról? - Ne hidd azt, hogy neked segítettem! Csupán a barátaimért tettem mindent! - itt ránézek Merlinre, majd Lady Anntheára - Nincs szükségem a köszönetedre, Lord Aelfgar - motyogom, miközben keserűen nézek rá. Belül azonban most fájdalmat érzek... Kiskoromban az volt az álmom, hogy én is lovag legyek. Más helyzetben felnéznék erre a férfira, és biztos nem így beszélnék vele. De most mégis utálom. Az egész fájdalmas, és nem is értem, hogy miért gondolok most erre... Idióta vagyok.
- Mindenesetre remélem, hogy betartja a szavát. Nem akarok vérontást - teszem még hozzá, úgy hogy rá sem nézek.

Visszamegyek a lovamhoz, de rájövök, hogy nem is az enyém, hanem Merliné. Kénytelen leszek gyalogolni. Ez van... Lady Anntheára nézek, de látom, hogy a sebhelyes milyen óvóan tartja a kezében. Nála biztonságban van, biztos vissza tudja vinni az otthonába. Szóval gyalogolok egyedül... közben legfeljebb majd gondolkodok...

Feltesszük együtt a herceget a lóra, aztán elindulok. Az ifjú is felül a lovára, de mielőtt elindulna odakiált nekem, hogy Gaius több sérültre is számíthat. Én csak örülhetek, hogy az ijedtségen kívül semmi más bajom nem esett. Még az egyre jobban korgó gyomromat is figyelmen kívül hagyom. Egyre beljebb vagyunk már, pont elértem a várt, amikor Gaius szinte elém rohan.
- Nekem szerencsére semmi más bajom nincs. Ha nincs Arthur herceg, most én lennék ájultan ezen a lovon. Az a szőke fiú üzeni, hogy még több sérültre számíthatsz... - felelem, miközben Gaius és én együtt segítjük le a lóról a herceget. Hálám örökké üldözni fogja őt, amiért felvállalta helyettem a verést. Könnyeimet alig tudom visszafogni megint, nem szeretek így látni egy személyt sem, ki számomra kedves.
- Remélem a király nem fog rám haragudni miatta... - felelem fojtott hangon, visszanyelve a kitörni készülő könnyeimet.