Camelot körüli erdők

Istenem. Már nem tudom mit tehetnék, amikor Axetalt és a herceg egyszerre kiáltanak fel. A vérem szinte a fülemben dübörög. Nekem ez kedvez, viszont Arthurnak nem, akire le is sújt az ostor. Más szenvedése nekem is szenvedés, de a szavai megmelengetik a szívemet. Eddig azt gondoltam egy öntelt hercegecske, de most már látom mekkora szíve van. De megnyugodni egyszerűen nem tudok. Az ütések csak jönnek és jönnek szegényre, ő tűri...mikor ájultan esik össze a druida öklétől egyszerűen nem bírom türtőztetni magam.
- SEGÍTSÉG...ISTENEM, VALAKI SEGÍTSEN... - kiabálom zokogva, nem érdekel. Ki akarok innen jutni és a herceget meg mindenkit épségben tudni. Könyörgöm hallja meg valaki, a kérésem. Csak remélni tudom, hogy valaki segíteni fog.

- Hát ööö... Tegnap este én mentettem meg... és izé, aggódom érte - habogom. Most igazán zavarba jöttem, még a homlokom is gyöngyözni kezdett. De abban bízom, hogy Merlin nem vette észre. Különben is, mit magyarázkodjak egy szolgálónak? Nagy nehezen leküzdöm minden mérgemet, és csak az útra koncentrálok.

Valamit hallok... És ismerős a hang. Ez Lacey!

- Gyerünk! - kiáltok, és rohanni kezdek a hang felé, a lovagokkal a nyomomban. Merlint nem tudom követ-e, róla most el is feledkezek, sokkal fontosabb dolgom van most. Talán a herceg is ott van, ahol Lacey, és az ő biztonsága a legfontosabb. Lélekszakadva rohanunk, és a hangok közelednek. Ott már lassítunk, és lopakodni kezdünk.

Nagyon közel lehetünk, hisz beszédet hallunk, majd közelebb érve meg is pillantjuk, amit kell: Arthur, az a szőke lány és egy harmadik férfi ki van kötözve egy fához. Előttük valami nagyon beképzelt kis majom - nem tudom máshogy nevezni az alacsony srácot, akinek úgy felvan húzva az orra, mintha ő lenne az atyaúristen - egy ostorral a kezében. Valami elmebeteg mosollyal az arcán korbácsolja a herceget...már ha az tényleg a herceg, még nem sokszor láttam. De minden bizonnyal... Anntheára nézek, tudom, hogy valamit cselekednünk kéne. Mire azonban visszanézek a herceg már ájult, a szőke lány pedig segítségért kiált. Az a majom pedig le akar sújtani... egy nőre?!
- Mekkora egy szarházi - motyogom, nem foglalkozva a közhelyes fogalmazásommal, mert nagyon felforrt bennem a vér. Varázslattal kirántom a kezéből az ostort, mielőtt lecsaphatna... A kis majom meglepetten néz fel, hogy mi történt. Ajaj, lehet ezt nem kellett volna? Tanácstalanul nézek Anntheára...

Amikor a szemem elé terül a látvány először a pánik lesz úrrá rajtam, majd a harag. A herceget már eszméletlenre verték, és most a lány következne, ha Damien nem rántaná ki az erejével az ostort. Damien rámnéz, de nekem csak szikrákat szórnak a szemeim, amik aztán egy pillanatra vörösre váltanak. Lendül a kezem, a kölyök, aki eddig Artúrt kínozta egy fának csapódik.

- Axetalt - kiáltom, mert még csak most tört fel belőlem az aggodalmam. - Szabadítsuk ki őket, mielőtt a többiek is visszaérnek!

- Azt a roh... - lenyelem a káromkodást, miközben hitetlenkedve nézek Anntheára. Ez a nő NEM viccel. - Ez már valami - mondom elismerően, nem leplezem, hogy tetszett ez a határozottság, majd bólintok - Menjünk - azzal kilépünk rejtekhelyünkről, és odasietünk az elfogottakhoz. Ezek szerint a harmadik férfi Axetalt, különben Annthea nem kelt volna így ki magából. Rögtön oda is rohan hozzá, én csak az ijedt lányhoz lépek. Egyből felismer a délutáni beszólásom után... De most nincs idő ezzel foglalkozni, eloldozom a kötelet.

Mire odaérünk már ott van a hölgy Damien társaságában. Éppen oldozzák ki a foglyokat. Artúrt, Lacey-t és a sebhelyest. Ezekszerint valóban nem a rosszoldalon állt a férfi. Merlin már a rohan a herceghez, és követem. Kicsit ideges is vagyok, mert én tudom, hogy Damienék vajon mivel szabadíthatták ki őket, de ezt a többi lovagnak hogyan fogjuk elmagyarázni?

Most kétfelé húzok. Eszem és kötelességtudatom a herceg felé húz, de valami egészen más pedig Lacey felé. Nem tudok mit tenni, először a herceghez lépek.

- Minél előbb vissza kell vinni a városba, Gaiushoz - mondom, miután megnéztem, hogy él-e még, de ez egyben parancs is a többieknek. Ezután odalépek a lányhoz, és felsegítem a földről.

- Jól vagy? - kérdezem Lacey-től. - Ugye nem bántottak téged?

Ekkor azonban meglepő dolgot látok. Kirepült az ostor a meglepett druida kezéből. Hát mégis meghallgatásra találtak imáim. Talán Merlin az...de aztán előlép a rejtekből a fiatal szőke fiú egy hölgy társaságában. A hölgy rögtön Axetalthoz rohan, biztosan a kedvese. Az ifjú egyből hozzám jön...kicsit furán nézek rá amiatt, amit délután mondott, de kioldozza a kötelet. Végre, végre...szabad vagyok! Még mindig nem tudom lenyugtatni magam, sírok még egy kicsit, amikor megpillantom Lord Aelfgart és Merlint akik csak most értek ide. A lényeg, hogy itt vannak, viszont minél előbb el kell innen tűnnünk mielőtt a többiek észrevesznek minket. A lord először a herceghez lép, nyilván, mert őt kell védelmeznie.
- Jól vagy? Ugye nem bántottak? - kérdezi, én pedig nem fogok köntörfalazni.
- Csak akartak, azzal az ostorral...aztán... - de nem tudom tovább folytatni, megint kibukik belőlem a sírás.

Miután kiszabadítom a lányt, csak sír, én pedig nem tudok mit kezdeni vele. Mielőtt azonban bármit szólhatnék megjelennek Merlinék. A fenébe... Tartok a lovagoktól, de úgy tűnik nem foglalkozik velünk az a szemétláda. Rögtön a herceghez rohannak, akit így közelebbről nézve jól helyben hagytak. Csoda, hogy mindezt tűrte egy szónélkül. Merlin aggodalmasan térdel mellette, az arcáról törölgeti a vért.
Odalépek mellé.

- Hé, Merlin. Ne aggodalmaskodj ennyire, nem tűnik egy gyenge gyereknek. Biztos nem lesz semmi baja... - próbálok mosolyogni, hátha lelket önt belé, majd komolyabbra fordítom a szót - Miért rabolták el a herceget? Rá akarnak támadni Camelotra, vagy... mi okból? - nézek rá bizonytalanul, majd le Arthurra. Nem igazán rajongtam eddig érte, de azért most összeszorul a gyomrom, ahogy végignézek vérrel áztatott arcán.

Ahogy meglátom Arthurt vérben feküdni rögtön odarohanok. Nem érdekel, hogy Lord Aelfgar helyesli-e vagy sem. A barátom sokkal fontosabb, mint egy lovag parancsa... Gyorsan le is fektetem a földre, szerencsére életben van. Viszont szörnyen néz ki, az arca rendkívül véres, és teli van zúzódással. Talán ostorral bántották?
Aggodalmamat nem tudom leplezni, de egy szó nem jön ki a számon. Damien oda is jön mellém, és próbál vígasztalni. Ez jól esik, de rendkívül aggódok.
- Mi okból? - kérdezek vissza, majd keserűséget érzek a torkomban. Azonban most felegyenesek, majd barátomra nézek. - Kérlek, segíts visszavinni Arthurt a lovagoknak. Én nekem még beszélnem kell valakivel... - nagyot nyelek. Beszélnem kell Mordreddel... Én nem akartam neki rosszat...én csak... talán jobb belátásra bírhatom, hisz még csak egy gyerek. Sürgetve nézek Damienre: - Gyorsan, menjetek innen, mielőtt észrevesznek titeket!

Mindenki megtalálta azt akit keresett. Én Axetalttal foglakozom, kisimítom haját az arcából, mielőtt feláll a földről. Merlin Artúrt ápolja, Damien pedig Merlinnel van elfoglalva. A lovag a lányt pátyolgatja, valami lehet köztük.

Én csak abban tudok bízni, hogy a lovagok nem vették észre, hogy varázslatot használtunk. Sokáig nem is tudok gondolkodni rajta, ugyanis a lovagok vezetője kiadja a parancsot, azonnal vissza kell térniük a városba. Én Axetaltot nézem, még nem szólt hozzám megérkeztünk, ettől pedig nagyon rosszul érzem magam. Nem tudom, hogy örül-e nekem, vagy pedig haragszik rám, hogy közbeléptünk. Most tanácstalanul álldogálok, ujjaimat birizgálva.

Lacey nincs túl jól. Hiába nem bántották, nagyon megviselték a történtek, és mikor zokogni kezd, én magamhoz ölelem jó szorosan őt.

- Most már nem lesz semmi baj. Itt vagyok - suttogom a hajába, majd megpuszilom a feje tetejét. Így maradnék sokáig, de tényleg indulni kell, nincs kedvem összetalálkozni egy csapatnyi ellenséges varázslóval. - Indulnunk kell drága - mondom halkan. - Mielőtt valaki rajtunk üt el kell innen tűnnünk.

Mikor a lovag magához ölel, én is automatikusan köré fonom karjaimat amennyire tudom. Lelkem még háborog az imént átéltek miatt, de Aelfgar közelsége valahogy mégis nyugtatólag hat rám.
Egy idő után azonban háborgó lelkem végleg lenyugszik, és értelmesen tudok gondolkodni. Az a puszi a fejemen pedig csak még jobban fokozza ezt. Elhúzódom tőle és megtörlöm könnyes arcom.
- Igazad van. Vissza kell térnünk Camelotba mielőtt visszatérnek és észrevesznek. - sóhajtok egyet.

Nagyon meglep, amikor Annthea egy ifjú társaságában a megmentésünkre siet. Egyszerre érzek mérhetetlen dühöt és örömet. Hogy lehetett ilyen meggondolatlan ez a lány? Az egyetlen szerencséjük, hogy még nem szúrták ki őket a druidák.

- Lady Annthea, nagyon mérges vagyok rád - mondom szigorúan, miközben merően tekintek rá. A hölgy zavartan néz vissza, de ekkor elmosolyodok és megsimítom a haját. Milyen vonzó, ahogy arca vöröslik és aggódóan néz rám. Szó nélkül közelebb hajolok, hogy megcsókoljom, de ekkor megüti fülemet az egyik lovag szava. "Merlin". Így hívta a szolgálót, aki Arthur herceg megmentésére jött. Én csak úgy ismerem, hogy Emrys. Hirtelen felpattanok a földről, majd szemtanúja leszek, ahogy a vezető lovag kiabál Emrys-szel, hogy azonnal térjenek vissza. Az ifjú nem szándékozik meghallgatni őt.

- Bocsáss meg - nézek rá közben a tanácstalan Anntheára, de most lehet az életünk forog kockán. Odalépek Emryshez, aki csökönyösen néz szembe a lovaggal. - Már ha szabad közbeszólnom... te minden bizonnyal Emrys vagy - mondom könnyedén, mire a fiú szemei elkerekednek. - A legjobb lesz, ha te is eltűnsz a lovagokkal együtt, amíg nem késő. Én majd foglalkozok a....

Ebben a pillanatban azonban elakad a szavam, mert Mordred kék tekintetével szemezek. Késő, a fenébe.

Axetalt igencsak mérges rám, meg is szid alaposan, amitől igazán zavarba jövök. Miért nem tudom kontrollálni magam ennek a férfinek a társaságában? Aztán megsimogatja a hajamat, közel hajol, már szinte összeérnek ajkaink... Aztán arrébb lép.

- Bocsáss meg - mondja, és már Merlinnél is van. Mi a búbánatos istennyila van abban a fiúban, hogy mindenki magamra hagy, ha meglátja őt? Jó, tudom, hogy ő mennyire fontos, meg a jövendölés és a többi zagyvaság, de azért mégis! Most megint dühös lettem, dobbantok is egyet az avarfedte földön, majd elindulok.

- Akkor én elindultam... Egyedül... - mondom hangosan, hátha valakinek eszébe jut, hogy mégis egy hölgy vagyok, akit nem kéne hagyni egyedül bóklászni az erdőben. És ebben a pillanatban megjelenik Mordred, és csak meredten nézi Axetaltot.

Úgy néz ki nem sikerül időben elindulnunk, mert egy kisfiú áll velünk szemben. Alighanem ez az a gyerek, akiért nem is olyan régen fél Camelotot fel kellett forgatnunk, de mégis eltűnt.

- Az előbb azt mondtam, hogy mindenki induljon vissza a városba! Te is, Axetalt! - kiabálok, majd a gyerek és a férfi közé lépek. Odahajolok a fiúcskához, és egész halkan beszélni kezdek hozzá. - Tudom, hogy bármit megtehetnél velünk, de elég sokan vagyunk ahhoz, hogy elkapjunk, és a király elé vonszoljuk - mondom, de hangon nem fenyegető. - Itt az ajánlatom. Mi most szépen elmegyünk, nem szólunk senkinek, hogy te vagy a dologban, még azt sem említjük, hogy láttunk. Cserébe te sem kiabálsz a többi emberednek, ha nem akarsz vérontást.

Lassan felegyenesedek, és azt látom, hogy lassan-lassan megindulnak az emberek, bár a barna hölgy, a sebhelyes arcú és Damien is hezitál.

- Az isten szerelmére menjetek már! - mondom szinte könyörögve.

A lovagok elindultak Arthurral, legalább a herceg biztonságban van. Nem mintha érdekelne, de igazából nem ártott nekem, ezért én sem vágyom a vesztét. Merlin kérésére utánuk akarok menni, de ekkor megjelenik egy druida kölyök. Ki az isten nyila ez? Nem tudom mi lehet olyan különös egy kölyökben, de mindenki megfagy egy pillanatra. Aelfgar odamegy hozzá, majd valamit motyog neki, de nem értem. Aztán ránk förmed, hogy induljunk.
Először is, hogy a halálba gondolja, hogy parancsolgathat nekem? Másodszor pedig én magam sem tudom, hogy mit tegyek. Hezitálva nézek Anntheára. Nem akarom itt hagyni, de tudom, hogy ha Axetalt nem jön, akkor ő sem. Bizonyára látja a bizonytalanságot az arcomon, mert csak bólint rám. Jól van, gyorsan kell cselekednem.

- Gyere velem! - mondom szinte utasításszerűen a szőke lánynak, aki eddig ijedten követte az eseményeket. Megragadom a karját és elkezdem magam után húzni. Lehet nem tetszik neki, de nem igazán érdekel. Csak segíteni akarok... Fel is segítem az egyik lóra, majd mögé ülök. - Ha nem jönnétek utánunk rövidesen, küldök erősítést - mondom Aelfgarnak hangosan, úgy, hogy a gyerek is hallja. Itt a lehetőség, hogy rontást küldjön rám vagy akármi, de nem igazán próbálkozik. Elmosolyodok, majd elvágtatok...

Lacey, ezt akár promtnak is veheted, de a reagálásban majd szabadon tehetsz, amit akarsz. Kérdezhetsz Daliontól, beszólhatsz neki, akármi:)

A cameloti lovagok eljöttek, hogy megmentsék a herceget. Pont, ahogy számítottunk rá... A többiek azonban olyan figyelmetlenek, hogy nem vették észre, még most is a sátrakban vannak. Pedig a lovagságon és a hercegen akartak bosszút állni az Alvarrékkal történtek miatt... Már késő. Még meg tudnám őket állítani varázslattal, de nincs kedvem. Engem csak Emrys foglalkoztat. Emrys, aki elárult... nagyon fáj nekem, hogy ezt tette velem. Olyan volt, mintha a bátyám lenne.

- Menj az utamból! - nézek rá a lovagra, aki azt hiszi parancsolgathat nekem. Egy kézmozdulattal arrébbsöpröm, neki csapódik egy fának. Miért hiszik azt a felnőttek, hogy uralkodhatnak felettem? Közelebb lépek Emryshez. - Emrys, nem kellett volna eljönnöd - magamban mosolygok, mert pont az volt a célom, hogy idecsalógassam. Mivel nem akarom, hogy a többiek hallják az elmémmel beszélek hozzá: "Most bosszút állok rajtad. A múltkor elárultál, és nagyon sok kedves ember meghalt. Miattad, Emrys. Gyűlöllek!"
Látom, hogy mondani akar valamit, de nem hagyom. Őt is egy fához taszítom, de sokkal erősebben. Most megölöm. A lovag társaságában úgysem fog varázslatot használni. "Itt a vég, Emrys."

Még mindig fáj a karomon a szőke ifjú szorítása. Nem tudom hogy gondolja ezt, hogy képzeli.
- Mégis mit képzelsz? - kérdezem tőle, bár nem épp a megfelelő hangnemben. Fáradt vagyok, éhes is...de mi lesz a többiekkel? Ideges vagyok még mindig, de nem tudnék úgysem harcolni még ezzel az ifjúval sem most.
- Honnan ismered Aelfgart? - teszem fel az újabb kérdést, visszaemlékezve a várudvarbeli jelenetre. Az agyamban össze-vissza kavarognak a gondolatok az átélt élmények hatására, most éppen ide lyukadtam ki. Istenem, remélem Merlinnek és a többieknek sem lesz semmi baja.

Elég kényelmetlen a lánnyal együtt lovagolni, és még kérdezget is. Örüljön, hogy biztonságban van, valami talán nem tetszik?

- Nem örült volna a lovag úr, ha ott maradsz. Ráadásul mellettem biztonságban vagy, szóval felesleges dühöngened - mondom a szokásos hangnememben, ami mások szerint goromba. Igazán nem értem miért. A figyelmemet most leginkább az köti le, hogy kövessük az előttünk lovagló Arthurt, aki félig már magánál van, különben leesne az állatról. A lovagok persze szigorúan figyelik két oldalról...
- Aelfgart honnan ismerem? - kérdezek vissza a távolba meredve. Nem sok köze van a lánynak a történetemhez, de ugyanakkor nem is akarom, hogy egy olyan mocsadék kihasználja őt. - Fogalmazzunk úgy, hogy régi, kellemetlen ismerős. Megölte a... az egyik rokonomat - mondom szűkösen, nem is egészen fedve az igazságot, de a lényegen nem változtat. Aelfgar a szememben egy gyilkos.

Nem tetszik neki, hogy kérdezgetem. Az én hibám, hisz a legveszélyesebb helyzetekben is kiváncsi vagyok, de nagyon.
- Nem dühöngök, bár megtehetném... - felelem, majd az útszéli fákat kezdem nézni. Gondolataim már máshol járnának, ha nem lennék ilyen helyzetben. A második kérdésemre kapott válasz kételyeket ébreszt bennem, másfelől nem is tudom, hogy mit gondoljak, hisz láttam a lovag arcán milyen kétségbeesetten szomorú, a lelkiismerete is kiült az arcára. De túl fáradt vagyok, most ezen gondolkodni.
- Egyébként köszönöm...hogy kioldoztad a kötelet.

- Hm - ez egy "szívesen" akart lenni, de nem jött össze. Így csak bólintok, majd megyünk tovább.
Most, hogy távolodunk a druida tábortól már nem fűt úgy az adrenalin, kezdem érezni, hogy éhes vagyok. A fejem még mindig fáj a tegnapi műsorom miatt, de legalább a gyomrom már rendesen működik. Most azonban nem gondolhatok ételre... Kíváncsi vagyok, hogy Anntheáéknak sikerül-e lerendezni az ügyet a kölyökkel. Hisz csak egy kölyök... nem lesz semmi baja a hölgynek.
- Téged amúgy milyen viszony fűz ahhoz... a férfihoz? - kérdezem, hogy eltereljem a gondolataimat. - Nem kéne ilyen alakokkal barátkoznod. Látszik, hogy csak egy kellemes estére vágyik - és most még szépen is fogalmaztam.

Ebben a helyzetben megértem, hogy még a szívesen sem jön olyan egyszerűen és gyorsan. Viszont újra elkezdek aggódni Merlinért és az ottmaradottakért. Addig nem fekhetek le, míg nem tudom biztonságban a herceget és a többieket. Mindenkiért aggódom, de valahogy értem elfelejtenek aggódni...na, de hagyjuk ezt, hisz sokan aggódtak értem most is.
- Hát...még egyelőre csak barátok vagyunk. Eddig kedves volt hozzám. - felelem. - Egyébként bocsánat a kíváncsiságomért...még a veszélyes helyzetekben sem tudok szabadulni tőle.

- Semmi gond - morgom, ezzel pedig lezártnak tekintem a beszélgetést. Kedvesebbnek kéne lennem? Egyszerűen bizalmatlan vagyok, nem tehetek róla. Ráadásul a lány nem válik valami szimpatikussá, amiért Aelfgarral barátkozik. Látszólag nem ingatja meg, amit mondok arról a gyilkosról...Nem érdekel. Én figyelmeztettem, ha nem érdekli, az ő dolga. Később majd sírhat, én pedig majd mosolygok, hogy "én megmondtam"...
Kissé előrébb vezetem a lovat a herceg paripája mellé, majd rátekintek. Rossz bőrben van, de mintha magánál lenne.
- Élsz? - kérdezem talán nem a megfelelő hangnemben, ezért utána teszem: - Arthur..felség...vagy mi - teljesen beforgatott ez a megnevezés. A lány előttem rosszalóan fordul felém a nyeregben. Most mi van? Ugyanolyan ember ő is, akárcsak mi.