Camelot körüli erdők

A várost körülölelő erdők, amik sötét titkokat, és misztikus lényeket rejtenek.

Már órák óta az erdőben járunk, de nem sok nyomra akadtunk, pedig mindannyiunk nagyon jó a nyomolvasásban. Mintha Axeltalt sosem járt volna erre. Mindannyian fáradunk, de egyikünk sem mutatja, egyikünkön sem látszik.

Az én gyomromat ráadásul kínozza a macskajaj, de már az éhség is, ezért nyeregtáskámból előveszek pár falat kenyeret, amit majszolgatni kezdek poroszkáló lovam hátán. Közben hallom elölről, hogy a herceg és Merlin összekaptak valamin. Olyanok mint két gyermek, akik egy játékon civakodnak. Nem is igazán értem, hogy Artúr miért hozza mindenhová magával azt a mihaszna kölyköt, aki szerintem csak hátrányunkra van legtöbbször a hangoskodásával.

Már órák óta csak keressük a férfit, de úgy látszik mégsem a jó helyen. Pár vad állatot leszámítva az égvilágon semmit nem találtunk, a lovagok kezdenek fáradni, Merlin pedig kezd felidegesíteni.
- Arthur, mondtam, hogy arra kelett volna menni - rivall rám, mintha neki sokkal nagyobb tapasztalata lenne a nyomok keresésében.
- Ha ennyire okos vagy, akkor most mondd meg, hogy merre kéne menni - válaszolok neki ingerülten, mire ő csak habogni tud. - Jól van, most megállunk pihenni kicsit. A lovakat is meg kell itatni - jelentem ki, amikor megelégem a szerencsétlenkedést. Emellett már éhes is vagyok, remélem Merlin nem hagyta otthon az ételt, különben nagyon mérges leszek...

*


A herceg parancsára leálltok kicsit a közeli pataknál, megitatjátok a lovakat és mindenki elfogyasztja elemózsiáját. Közben Arthur és Merlin között is lecsillapodnak a kedélyek, habár utóbbi elmászkál valamerre, bizonyára nem hagyja nyugodni a herceg megjegyzése, meg akarja találni a helyes utat. Amikor visszajön nagyon határozottan és kissé ijedten néz rá urára:
- Egy druida táborra bukkantam nem messze tőlünk. Nem vettek észre, szóval nyugi - mondja gyorsan, mielőtt Arthur felkaphatná a vizet. - Lehet ott van a férfi, de nem biztos, hogy jó ötlet lenne velük kapcsolatba lépni - mondja bizonytalanul a fiú, de Arthur mintha már döntött is volna.
- Közelről kifigyeljük a druidákat. Nem támadjuk meg őket, de ha bújkáltatják Axetaltot, akkor nincs más választásunk. Elvárom, hogy mindenki a legjobb formáját hozza - mondja határozottan.

Igazán nem bánom, amikor megállunk a patak parton pihenni, és enni. Én leülök, egy fa tövébe, és miközben étkezek végignézek társaimon. Merlint nem látom. Le merném fogadni, hogy valami bajba fog megint keveredni, csak hogy bizonyíthasson a hercegnek. Nem is értem, hogy miért hallgat arra a szolgára ennyire...

Merlin hamarosan visszatér, és azt mondja van a közelben egy druida tábor. Artúr azonnal parancsba adja, hogy lopakodjunk oda, és derítsük ki, hogy a sebhelyes ott van-e.

- Uram - szólítom meg. - Bocsásd meg tiszteletlenségemet, de esztelenség lenne a druidákra támadnunk, ha valóban ők rejtegetik Axeltaltot - mondom a hercegnek. - Nem vagyunk tisztában a druidák valódi erejével - hajtom le a fejemet is. Remélem, nem haragszik meg, mert kétségeimet elé tártam. Szerintem inkább kelepcébe kellene csalni Axeltaltot... Sőt, még ötletem is van, hogy mivel lehetne...

Hálásan pillantok Merlinre, ha most ő nem lenne, lehet, hogy a dobálóban végeztem volna tiszteletlenségem miatt. Artúr most jobb tervet akar hallani...

- Tegnap este találkoztam Axeltalttal - kezdek bele. - Tudom, hogy már az, hogy ezt eltitkoltam ezt a fejem elvesztését jelentené, de én bízom kegyelmedben nagyuram - most még le is térdelek Artúr elé, hogy lássa, valóban felajánlom életemet. - Éjjel az Alsóváros utcáin jártam, és láttam, ahogy Axeltalt rátámadt egy fiatal lányra, aki emlékeztette Hilariára, a halott feleségére. A lányt Lacey-nek hívják, és Gaius szolgálatában áll, az ifjú Merlin mellett. Talán a javunkra fordíthatnánk a hasonlóságot uram - mondom, és felnézek a trónörökösre. Ha butaságnak tartja tervemet, lehet, hogy még meg is botoznak, bár egy kis fájdalom még soha nem ölt meg.

A herceg utasítására több elégedett sóhaj a válasz. Igazából én is örülök, mert nagyon erős volt a gyanúm, hogy a sebhelyest valóban a druidák rejtegetik, és nem akartam, hogy Artúr mészárlást rendezzen a táborban.

Visszaülünk lovainkra, én pedig Artúr mellé lovagolok.

- Meg tudom mutatni a lány házát, ha kívánod uram. Vagy ha úgy parancsolod, akkor én magam viszem be a palotába - ajánlom fel további szolgálataimat. - Lacey megbízik bennem, azt hiszem - teszem hozzá. - De természetesen, mindent úgy teszek, ahogy te kívánod felség.

Lord Aelfgar mellém érkezik, majd felajánlja, hogy megmutatja a lány házát, sőt ő maga beszél vele. Nos, ez az ötlet igazán tetszik, nekem annyival is kevesebb lenne a dolgom. Elvégre, ha megbízik a lovagban a lány, akkor sima ügy. Nekem már csak a részleteket kell majd elintéznem a várban.
- Remek ötlet, akkor szeretném, ha előtte beszélnél vele. Aztán gyertek mindketten a palotába, ott megbeszéljük atyám jelenlétében a tervet - mondom egy bólintással, majd tovább lovaglunk. Alig várom, hogy megérkezzünk Camelotba és lepihenjek a jó puha ágyamba. Úgy érzem, hogy hosszú lesz még ez a nap...

A bolond cameloti királyság ma utánam küldetett az erdőbe. Még mindig azt hiszik, hogy elmebajos vagyok, amely hír különösképp el lett túlozva. Még mindig fáj gyermekem elvesztése, és mindig is fájni fog, de eme tragédiát az idő már halványította szívemben. Egykori feleségemnek, Hilarianak azonban soha nem fogok megbocsátani. Szívből gyűlölöm emlékét, vagyis a szörnyűséges asszonyt, akivé vált. Ha képes lett volna elfogadni varázstalan valómat, ha képes lett volna szeretni...

A tragédia óta arra tettem fel az életem, hogy békét teremtsek a varázslók és varázstalanok között. Miért rossz az, ha valaki varázsol? Miért rossz az, ha valaki nem tud varázsolni? Az én ereimben is vér folyik, akárcsak mágiával bíró társaiméban. Ezt próbáltam megértetni a druida törzzsel, akikkel tíz évvel ezelőtt találkoztam. Először kissé nehézkesen fogadtak be, de aztán teljes körű tagja lettem a csoportjuknak. Megtanítottam számukra, hogyha egy tisztavérű mágus elítél egy varázstalan embert, az ugyanolyan, mintha egy varázstalan ember ítélne el egy mágust. A druidák békés nép, könnyű velük szót érteni, hamar elnyertem bizalmukat... Persze vannak olyanok, akik még most is ellenségesen méregetnek, betolakodónak tartanak. Talán az ő árulásuknak köszönhetem, hogy most rám vadászik Camelot népe. Miért üldözhettek ma? Tettem valamit?

Ilyen gondolatok jártak egész nap fejemben, de talán nemsokára választ is kapok, mert amint látom egy régi ismerősünk, Lady Annthea érkezett látogatóba. A hölgy igazán nem változott sokat, még mindig ugyanolyan bájos.

Ahogy kiérek a városból úrrá lesz rajtam az izgatottság. Régen láttam a druidákat, jó lesz újból köztük lenni, de leginkább Axetalt-tal való találkozástól vagyok kicsit izgatott. Régen láttam már őt, és ami vele történt igencsak megindított. És hogy őszinte legyek, férfiként sem hagy hidegen, de ezt próbálom kevésbé mutatni.

Elérek egészen a táborig, ahol ismerős köszönt. Mivel mindenhol ugyanúgy táboroznak le, ezért magabiztosan járok a sátorok között. Viszont ahogy a férfiéhez egyre közelebb érek, lelassulnak a lábaim. Már ott áll, én pedig még jobban mosolygok mint eddig.

- Axetalt - szólalok meg. - Oly rég láttalak. Hogy vagy barátom?

Annthea sugárzóan mosolyog rám, és ez az a mosoly, amely már annyira hiányzott. Ez a mosoly mindig erőt ad nekem, ezenkívül még bájosabbá teszi a hölgyet.

- Lady Annthea, kedvesem - lépek közelebb, majd kezet csókolok. - Örvendetes téged újra látni, azt hittem már nem látogatod meg régi barátaidat - mosolyodok el, és érzem, hogy a vágás megfeszül az arcomon. Ez viszont teljesen természetes, és már a hölgyet sem igazán zavarja. Jól tudja, hogy miért kaptam azt a sebet. A köszöntés után kezemmel intek, hogy foglaljon helyet a sátram előtti egyik faalkalmatosságon.
- Köszönöm kérdésed, de az illem úgy diktálja, hogy először én kérdezzek felőled. Mesélj, kedves, hogyan telnek mindennapjaid Camelotban? - ülök le én is az egyik tuskóra, majd érdeklődve nézek a barna hajú teremtésre. Tényleg nagyon örülök, hogy újra láthatom.

- Camelot olyan mint egy méhkas. De ez mindig így volt, te is tudod - sóhajtok. - Most éppen utánad futnak - rázom meg a fejem. - Épp ma hallottam, hogy állítólag te éjjel betörtél a városba, fosztogattál, és rátámadtál egy fiatal lányra, aki a nemes Gaius szolgálatában áll. Nyugtass meg, hogy ebben nincsen igazság - nézek rá, szinte könyörgően.

Ismerem őt, tudom, hogy nem erőszakod lélek, de ha mégis az lenne, akkor sem ilyen megoldásokhoz folyamodna. Szinte megbabonázva fürkészem őt, remélem nem veszi észre az illendőségen túlmutató érdeklődésemet iránta. Tudomásom szerint mélyen gyászolja még a mai napig Hilariát, és elvesztett gyermekét, ezért nem hiszem, hogy vonzalmam kölcsönös lenne. Különben sem ildomos egy hölgynek kimutatni érzelmeit.

Megdöbbenten hallgatom Annthea beszámolóját, miszerint én tegnap Camelotban garázdálkodtam. De hát ez...
- Ez felháborító! - mondom a kezemet ökölbe szorítva, hisz ez egy szörnyű hazugság! - Ebből egy szó sem igaz drága Annthea. Jól ismersz, én soha nem tennék ilyesmit. Én tegnap este... - kezdek bele, de meginogva döbbenek rá, hogy nem emlékszem, hogy mi történt velem tegnap este. Hogy hogy nem emlékszek rá? Csak nem elbűvöltek? Idegesen hajolok közelebb Anntheához, majd megragadom a karját - Szerintem valaki elárult engem! - mondom idegesen, majd ingerülten nézek szét a társaságban. Vajon ki tehette ezt velem? Milyen okkal? Szörnyűséges, hogy az ember a hozzá legközelebb álló emberekben sem bízhat...

Kicsit megrémít, ahogy megmarkolja a karomat, de megértem indulatát.

- Akkor csak halkan - csitítom. - Ha valóban elárult valaki, akkor jobb, ha nem tudja, hogy te erre rájöttél.

Én is megfogom a karját, hogy kicsit megnyugtassam. Bátorítóan mosolygok rá.
- Kérlek ne tegyél semmi meggondolatlanságot, ne adj okot arra, hogy igaznak véljék a pletykákat. Kérlek - teszem még egyszer hozzá. Bízom benne, hogy nem ő volt aki éjjel dúlta a várost, ha pedig mégis, akkor elbájolták.

- De nem tűrhetem, hogy továbbra is elkábítsanak - mondom mostmár halkabban, majd folytatom: - Van egy-két ötletem, hogy ki tehette ezt velem. Tudod nem mindenki lát szívesen ebben a táborban - vallom be keserűen, és az utóbbi tíz évre gondolok. Akármennyire is beolvadtam, én soha nem leszek druida. Soha nem lesz varázserőm... Pedig pont az volt a célom, hogy kibékítsem a két népet. Sajnos azonban mindig lesznek, akik borsot törnek az orrom alá.
- Annthea, fontos dolgot kérnék tőled - kezdek bele mélyet sóhatjva. - Valószínűleg ma este is terveznek valamit, hisz nagyon közel telepedtünk le Camelothoz. Annyit kérnék tőled, hogy zárkózz be a házadba és semmiképp ne engedj be, ha arra járok. Nem akarom, hogy bántódásod essék - mondom megsimítva a hölgy karját. Igazán gyönyörű teremtés és jó barátom, semmiképp nem akarom elveszíteni. Egy buta varázslat miatt pedig végképp nem akarok magaman kívül rátámadni. A legjobb lesz, ha mielőbb kiderítem, hogy ki a bűnös.

- Nehéz dologra kérsz Axetalt - komolyodok el. - De ha így kívánod... Viszont féltelek. Nagyon féltelek, hiszen tudod milyen Uther, a fia és a lovagok. Kérdezés helyett lekaszabolnak - mondom könnyekkel küzdve. Ennyit arról, hogy nem mutatom ki gyengéd érzéseimet. Nem akarom, hogy Axetalt meghaljon, pedig ha ma éjjel is elbájolják, valószínű, hogy ez lesz a vége. Ha egy kicsit hasonlítanék Merlinre már hívnám, hogy hagyjuk el Camelot környékét is. De én nem ő vagyok, a menekülés nem illő hozzám. Ráadásul ott van Dalion is, aki bármennyire is nem ismeri be, de számít rám.

- Jól ismerem a cameloti igazságszolgáltatást - gondolok csak arra, hogy a feleségemet milyen egyszerűen elégették máglyán. Habár a büntetést megérdemelte, a katonáknak és a királynak sem volt igazán sok kérdése. Varázsló=halál, gondolom az igazi bűnök is ugyanilyen súlyossággal bírnak. Bár én biztos vagyok benne, hogy nem tettem semmi bűnöset.
- Ne félts, drágám - fogom most meg a kezeit a hölgynek, és nem áll szándékomban rejteni, hogy vonzódok a ladyhez. Máskülönben nem is bánnék vele ilyen finoman és nem is félteném ennyire. Nem akarok a veszte lenni - Én már sok mindent átéltem, ha a sors tényleg úgy akarja, hogy vége legyen az életemnek, akkor elfogadom. Te viszont még nagyon fiatal vagy, kedves - emelem ujjait közelebb, majd megcsókolom. - Ne egy ilyen öregemberrel törődj, hanem magaddal. És ne félts feladni engem, ha nem lennék önmagam - mondom határozottan.


Megindítva hallgatod Axetaltot, de tudod jól, hogy nem hagyhatod cserben barátodat. Tizenöt éves korod óta ismered és nagyon sokat jelent számodra. Valamit tenned kell. A druidákban már te sem bízol meg teljesen, hisz az Alvarr-ékkal történtek óta igen nagy a feszültség körükben. Lehet ez az egész nem is Axetaltról szól? Gyanúsan nézel szét a táborban... sok ismerős és barátságos, ugyanakkor rideg arcot is megpillantasz. Kiráz a hideg, különösen amikor azt a kisfiút, Mordredet pillantod meg. Tekintete áthatol rajtad, mintha beléd látna. Valami itt tényleg készülődik és nagyon úgy tűnik, hogy barátod a szerencsétlen áldozat...Úgy döntesz szólsz Merlinnek, nem nézheted tétlenül, hogy Axetalt veszélybe kerül.

Micsoda bolondságokat beszél ez az ember. Még hogy adjam fel? Akkor sem tenném, ha nem lenne önmaga, ahogy ő mondja. Ráadásul, ahogy megcsókolja a kezemet, végleg elgyengít. Valamit tennem kell, nem nézhetem tétlenül, ahogy a halálába készül. Alvarr óta én sem bízom feltétlenül a druidákban, árulók vannak köztük.

Megpillantom Mordredet. Miatta van mindez. Ő vette rá Alvarr-t, hogy szervezkedjen, miatta halt meg a kedvesem, és most Axetalt van soron... Muszáj lesz szólnom Merlinnek, talán ő tud tenni valamit.

Ismét Axetaltra nézek. Ismerem őt tizenöt esztendős korom óta, ő már akkor felnőtt férfi volt, amikor elkezdtem érzelmeket táplálni iránta, de én még akkor kislány voltam a szemében. Kénytelen voltam őt elfeledni, így találtam rá Penn-re, és az igazi szerelemre. De a férfit akkor sem tudtam igazán feledni. Most az új találkozás, ismét megindított bennem valamit iránta. És most neki is meg kell halnia? Az nem lehet.

Nem is bírom türtőztetni magam, átölelem, legszívesebben sosem engedném el.

- Nem hagyom, hogy történjen veled valami - suttogom, és felnézek rá. - Elmegyek Merlinhez, ő biztos kitalál valamit.

Lady Annthea magához ölel, én pedig finoman viszonzom a gesztust. Mily rég volt női test a karjaimban, már nem is emlékszek rá. Hilaria halála óta nem vágytam senkire, vagy csak azt hittem... a gyengéd test közelsége jót tesz a lelkemnek, ráadásul ahogy ragaszkodik hozzám! Egy férfiember számára ez igazán ösztönző.

- Ó, a legendás fiú. Úgy hallottam többször bebizonyította már, hogy valóban méltó a hírnevére - mondom mosolyogva, majd hirtelen szigorúvá válik arcom - Semmi badarságot ne tervezz, kedves Annthea! A fiú kulcsfontosságú, ehhez az ügyhöz pedig kevés köze van... - mondom határozottan, de ugyanakkor büszkeségemet is sértené, ha egy gyerek segítségét kérném. Egyedül is el tudok majd bánni a druidákkal, csak beszélnem kell majd velük...


Természetesen nem hallgatsz Axetaltra!

Nem tudom meddig vagyok ájult, de nem sokkal később felébredtem. A még homályos látásommal körbenézek. Ez a cameloti erdő...a gyomrom összeszorul a félelemtől, mikor pedig a látásom kitisztult, a szívemen van az összeszorulás sora. Druidák...hisz ők mentettek meg engem, akkor miért vagyok itt, miért fogtak el?
- Hol vagyok? - hangzik el a kérdés az oldalamról. Te jó ég. Ez Arthur...de legalább mellettem van, és biztonságban. A könnyeimet alig tudom visszatartani, de megpróbálom.
- Felség? Arthur? Jól van? - kérdezem halkan.

- Igen felség, én vagyok. Én jól vagyok, remélem te is. - felelem, majd újra körbepillantok.
- Szerintem elbájolt téged valaki, uram.
Ekkor pillantom meg a támadómat, Axetaltot. Megint úrrá lesz rajtam a félelem. De várjunk csak. Veszekszik egy rakás druidával, valami nagyon nem tetszik neki. Hatalmasra nőtt szemmel hallgatom a veszekedést, és még jobban kezdek félni, amikor a fiatal férfi ötödmagával együtt elmormolnak egy varázslatot, amitől összeesik.
- Reménykedjünk felség, hogy mihamarabb kiszabadulunk innen.