Gaius lakhelye

Ennek az Axeltaltnak is pont most kellett feltűnnie... Most még több dolgom van, ami nem tölt el feltétlen örömmel. Éppen készülődök, amikor kopognak az ajtón. Odaszaladok, hogy kinyissam, és Dalion áll velem szemben.

- Örülök, hogy látlak, de sajnos ma nem tudok beszélgetni veled - mondom, de azért beinvitálom addig, amíg el nem rendezek mindent. - Pedig nagyon jó lenne megint veled tölteni a napot - sóhajtom. A fenébe is, hogy nem találom a táskámat, pedig emlékszem, hogy pontosan ide tettem, a szék mellé.

Merlin beinvitál ugyan, de hatalmas siettségben van. Na mostmár tényleg érdekel, hogy mi a fene folyik itt.
- Mi történt? Amikor jöttem hatalmas nagy nyüzsgés volt az udvarban... - mondom, és kezdek én is nyugtalan lenni. Miért érdekelnek mindig a bajos ügyek? A legjobb lenne, ha most szépen elmennék egy szó nélkül. De nagyon kíváncsi vagyok, főleg, ha valami Camelotot érintő dologról van szó. Elvégre én is itt élek...

- Éjjel valami Axeltalt rátámadt Lacey-re, aki Gaius mellett dolgozik, az Alsóvárosban, Lord Aelfgar mentette meg. Most pedig a támadója után fogunk menni. Vagyis már tudjuk, hogy a druidáknál van, és most a lánnyal próbáljuk előcsalogatni.

Miért beszélek úgy, mint ha én is benne lennék ebben? Rejtély számomra is, de az is, hogy Dalion vajon megértette-e amit elhadartam neki.

- Hát ebből nagyon sokat értettem - mondom mérgelődve, de nem igazán akarom most bosszantani Merlint, meg magamat sem. A legjobb az lesz, ha most inkább távozok, és hagyom a dolgára Merlint. - De majd elmeséled, most inkább nem is zavarlak - mondom sóhajtva, majd rácsapok a vállára - Aztán bántódása ne essen a kis szer...Arthurnak - javítom ki magam, majd elmosolyodok. Remélem nem sejti, hogy mit akartam mondani. - Na viszlát! - köszönök, és már el is tűnök az ajtóból.

Na most mihez kezdjek magammal? Merlintől nem sokat tudtam meg, de nagyon izgat valamiért ez az ügy. Annyit értettem, hogy valami férfi betört valami Lacey-hez, de hogy most ezzel mi is van? Gondolkozva lépek ki a várudvarra.

Hamar otthagyom a druidákat és Axetaltot, és visszatérek a városba. Késő délután van, ezért még nem illetlenség felkeresnem Merlint. Hamarosan Gaius ajtaján kopogtatok. Remélem itthon van Merlin, mindenképpen beszélnem kell vele, még mielőtt Artúr és a lovagok tennének valamit. Jó lenne, ha Gaius sem lenne itthon, ezt most kivételesen nem szeretném, ha megtudná. Hiába nagyon jó barátom, akkor sem szeretném titkaimat felfedni előtte. Végül Merlin ajtót nyit.

- Úgy örülök, hogy itt talállak Merlin - mondom zaklatottan. - Muszáj beszélnem veled.

Miután Arthurnak elvégeztem mindent az esti akcióhoz (meg azt is, ami nem szükséges az esti akcióhoz, de ez lényegtelen) fáradtan rogyok le az ágyamra. Nincs itthon Gaius szerencsére, így most ő sem ugráltathat. Már épp elszusszannék kicsit, amikor kopogtatnak. Jaj ne, ki ez már megint? Azért megyek és kinyitom az ajtót. Lady Annthea néz rám zaklatottan.

- Szia, gyere beljebb - invitálom be, majd rögtön megkérdezem: - Mi a baj, történt valami? Nagyon idegesnek tűnsz - csak remélni merem, hogy a ladyt senki sem támadta meg vagy fenyegette meg. Miért lehet ilyen zaklatott?

- Kérlek tartsd titokban amiről beszélni szeretnék veled Merlin. Nagyon szépen kérlek, senkinek se áruld el - könyörgök neki. Veszek egy mély levegőt, és próbálok megnyugodni. - A férfiről lenne szó, aki állítólag tegnap éjjel betört a városba, és bántotta azt a lányt. Én biztos vagyok benne, hogy nem ő volt. Axetaltot régen ismerem, még csak nem is elmeháborodott, ahogy azt mondják. Tény, hogy a felesége elvesztését nem viselte jól, de nem őrült! - mondom kicsit hangosabban, majd ismét nyugodtabb leszek.

- Attól tartok elbájolták, és félek tőle, hogy Mordred keze van a dologban. Vagy valaki, aki hasonlít rá, Axetaltnak adja ki magát. De biztos vagyok benne, hogy nem ő volt.

Meglepődve hallgatom Annthát, és úgy érzem egyre komolyabbá válik az ügy.
- Azt mondod Mordred? - nagyot nyelek a névre, a legutóbbi találkozásunk tisztán él bennem. Azt mondta nem fog nekem megbocsátani. Szinte belém nyílal a felismerés: - Istenem, ez nem is Laceyről szól vagy a férfiról! - kapok a homlokomhoz - Midennek én vagyok a hibája! - szinte megfagy a vér az ereimben, és tudom, hogy cselekednem kell. Figyelmeztetnem kell Arthurt, most már minden tiszta. - Annthea, nagyon köszöm, hogy ezt elmondtad! - nézek hálásan a nőre, aki kissé összezavarodva néz rám. A lényeg, hogy én értem. Istenem, ezt nem hiszem el...

Merlin válasza nem hogy megnyugtatott volna, csak még kellemetlenebbül érzem magam. Egy mukkot sem értek.

- Nem tudom miről beszélsz, de tudsz segíteni? Ennyit árulj el kérlek! Axetalt nagyon közel áll a szívemhez, nem szeretném ha baja esne - nézek a fiúra. Nagyon bízom benne, remélem tud tenni valamit.

- Mindent megpróbálok - mondom biztatóan, ugyanakkor már alig bírok egyhelyben állni az izgalomtól - De most sietnem kell nagyon, beszélnem kell Arthurral. Le kell állítani ezt az egész akciót... - hadarom és már az ajtónál állok. Lehet illetlenség, de muszáj most itt hagynom Anntheát. Remélem megérti, hogy ez most nagyon fontos. - Ígérem, hogy nem fog bántódása esni a barátodnak! - ezzel már sietek is kifelé...

Abban a pillanatban, ahogy felkiáltok megjelenik az ajtóban a király. Ó, te jó ég. A gyomrom összeszorul az idegességtől, főleg akkor, amikor megkérdezi mi történt Arthurral...és Gaius elmeséli neki. Iszonyúan ideges vagyok, a királyon kívül minden mást kitüntetek a figyelmemmel, még az apró repedéseket is a padlón, a könyvek gerincét a polcon, a falakon levő tárgyakat...mindent. Már épp megszólalni készültem, amikor megjelent az ajtóban Merlin Aelfgarral az oldalán. Rájuk néztem, de meg sem mertem szólalni.

Uther nincs a trónteremben, Merlin elmondása szerint Gaiusnál van, Artúr mellett. Nem baj, egy füst alatt elintézhetjük az ítéletemet, ami ha pozitív, akkor a gyógyító el is tud látni. Nagyon nehezen lépkedek Merlin után, aki tényleg nagyon sokat tett értem, és a városért is tulajdonképpen.

Amikor belépünk Gaiushoz meglátom Uthert, valóban itt van a fiával. Aztán megpillantom Lacey-t is, és hatalmas kő esik le a szívemről. Jól van, épségben ideért, bár kicsit eltörődöttnek látszik. Végül döntök. Én elsősorban lovag vagyok, és csak másodsorban férfi.

- Sajnálom királyom - térdelek le Uther elé, ami nem kevés fájdalommal jár. - Elbuktam...

Uther szemeiben felismerem azt a régi tekintetet, amit még akkor láttam, mielőtt király lett volna belőle. Tudom, hogy mindenképpen igazságosan fog dönteni.

- Nem fogom mentegetni magam uram - kezdek bele. - Későn értem oda, a fiad addigra már eszméletlen volt. Egy varázsló rámtámadott, és megsérültem, mert ostoba és elővigyázatlan voltam. Azonban Axetalt, akit az elrablással gyanúsítottunk, ártatlan. Sőt, segített is a támadók elleni harcban uram - mentem a sebhelyest, de tulajdonképpen csak az igazat mondom. - És az ifjú Merlin, aki most is odaadóan ápolja a herceget, ő is nagy segítség volt. Elsősorban számomra, de mindenki máséra is - fejezem be, mert már nem tudok tovább beszélni. Nekem is valamelyik ágyon kéne feküdnöm, de Artúr sokkal fontosabb. Valamint Uther még mindig dönthet úgy, hogy a fejemet veszi, akkor meg felesleges engem ápolgatni.

Merlin tökéletesen kiment, már értem, hogy miért értékeli a herceg ilyen nagyra. Végül Uther valóban megkegyelmez, és Gaiust utasítja, hogy lássa el az én sebeimet is, ezért az öreg odakísér az egyik ágyhoz.

- Ugyan, hagyd. Foglalkozz csak a herceggel. Engem elláthat Lacey is - mondom, és a lányra nézek. Talán vagyok neki annyira fontos mint Artúr. Bár ahogy elnézem a jóképű herceg levette a lábáról, de nem csak külsejével, hanem azzal, hogy megvédte őt. Igaza is vagy Lacey-nek. Én ma kétszer is elbuktam. Neki is azt ígértem, hogy nem eshet bántódása, mégis elrabolták, ahogy Artúrt sem tudtam oltalmaztam megfelelőképpen.

Merlin átvette tőlem a herceg ápolását, én így odasétáltam kezemben a megfelelő fiolákkal az ágyhoz, amin Lord Aelfgar feküdt. Az a fiú vele is elbánt rendesen. Bárcsak elbánhatnék vele, amiért ezt tette a számomra fontosakkal. De félretettem a gondolataimat és egy vizes ruhával megtörölgettem Lord Aelfgar arcát, és homlokát.
- Meggyógyulsz hamar, nemes lovag. - mosolygok rá biztatóan.

- Már a mosolyodtól sokkal jobban vagyok Lacey - mondom neki, és megfogom a kezét, amivel az előbb törölgetett. Belecsókolok a tenyerébe, és hálásan nézek rá. - Bocsáss meg, hogy nem tudtalak megvédeni - kezdek esedezni a lánynak, közben végig a szemébe nézek, és nem engedem el a kezét. Most legszívesebben magamhoz húznám, és megcsókolnám...

Már megint nehéz Lord Aelfgarnak ellenállni, még ilyen állapotban is, mint amilyenben van.
- Ne kérj bocsánatot, te mindent megtettél, amit tudtál. - felelem neki mosolyogva. Odahajolok, és puszit adok a homlokára.
- Most rajtam a sor, hogy meggyógyítsalak. - nézek újra szemeibe.

Megcsókolja a homlokomat. A homlokomat. Most itt lenne az alkalom, hogy elkapjam és megcsókoljam, de túlságosan úriember vagyok ehhez. Vagy nem... Csak hát Lacey nem az a típusú lány, akivel ezt megtehetném. Most csak felnyúlok, és megsimogatom selymes szőke haját, és egy picit lejjebb húzom annál fogva, hogy megszagoljam.

- Hiába minden, ami történt, még most is virágillatod van - mondom egész halkan, és most már csak az ajkait tudom nézni. Istenem hát ennyire tökfilkó lennék?

Nem tudom mit mondhatnék Aelfgarnak, tényleg. Dúlnak bennem is az érzelmek, főleg a szavaktól, amiket hallottam tőle.
- Nem is tudom mit mondhatnék... - pír futja el arcom a bókjától. Mondani akarnám, hogy nézzük meg nincsenek-e további sérülések a testén, de meg sem tudok szólalni, előtört belőlem a félénkségem.
- Hol fáj a legjobban? Hol sérültél meg? - kérdezem, nem jutván jobb az eszembe.

Mikor megkérdezi, hogy hol fáj a legjobban, nem tudok válaszolni, mert az egész testem sajog. Felülök, és nagyon nehezen kibújok a vértemből, aztán az ingemből. Végig nézek magamon, és nem vagyok meglepődve, amikor azt látom, hogy majdnem az egész testemet zúzódások borítják. Még azt a hatalmas sebhelyet is, amit a sárkány elleni harcban szereztem.

- Elég ha adsz valamit, ami enyhíti a fájdalmamat - motyogom, miközben farkasszemet nézek Lacey-vel. Nem bírom tovább türtőztetni magam, elkezdek közeledni a szájához.

Tényleg azt mondta, amit hallottam? Jaj...már jó ideje nem csókoltam meg senkit, főleg nem férfit. Próbálok mindenfelé nézni, de egyszerűen nem tudok elszakadni a szemeitől. A szívem majd kiugrik a helyéről. Elhajoljak? Ne hajoljak? Mit csináljak? De hülye vagyok...ilyenkor bezzeg nincs egy normális gondolatom sem. Bár nem csodálom egyáltalán. Egyre csak közelít én pedig érzem, hogy elgyengülök és nincs más választásom.

Elfogyott közöttünk a tér, és most már nem hezitálok. Megcsókolom őt, de csak óvatosan, nem akarom lerohanni.
Dehogynem akarom, de uralkodok magamon. Megérintem a haját közben, érzem is az illatát. Csodás...

Kezd elfogyni a levegőm, ezért óvatosan arrébb húzódok. Még csak most tudatosult bennem, hogy Gaius és Merlin végig minket figyelt...