Gaius lakhelye

PK


Nagyban végzem a dolgom, amikor Dalion megszólal.

- Hé Merlin. Hagyjad azt a seprűt - majd varázsigét mormol, és a seprű kirepül a kezemből, és magától dolgozni kezd. Én összerezzenek, és csak megmozdítom a kezemet, amitől a tárgy eldől.

- Bolond vagy? Camelotban nem szabad mágiát használni - mondom elkerekedett szemmel. Talán tudja, hogy én is mágus vagyok? Meghűl az ereimben a vér, de közben borzalmasan örülök is neki, hogy végre egy velem egykorú varázslóval állhatok szemben. De csak remélhetem, hogy jóindulatú. Felfedjem én is magam? Csak úgy keringenek a kérdések a fejemben. Végül én is elmondom ugyanazt az igét, amit ő is, szemem egy pillanatra sárgára vált, és folyik tovább a munka, csak közben Gaius haza ne toppanjon.
- Te is mágus vagy? - kérdezem tőle, pedig már tudom, bebizonyította, de hát tudok néha értetlenkedni.

PK

Merlin összerezzen a varázslatomra, majd a saját mágiájával megállítja a seprűt.
- Bolond vagy? Camelotban nem szabad mágiát használni - förmed rám, bár inkább ijedt a tekintete, mint haragos. Az előbbivel azonban ő is felfedte magát, én pedig akaratlanul is grimaszolok. Eddig bennem volt az a kétkedés, hogy Lady Annthea csak viccelt. Annyira nem akartam elhinni, amit mondott! De ezekszerint Merlin tényleg varázsló. A következő pillanatban el is mormolja ugyanazt a varázsigét, amit én, majd a seprű dolgozik tovább. Kicsit még zavart Merlin tekintete, meg is kérdezi, hogy mágus vagyok-e. Hát nem látta?!
- Amint látod - jegyzem meg kicsit gúnyosan. - De nem igazán vagyok benne biztos, hogy ez egy áldás. Csak a bajt okozta eddig. Neked nem? - sóhajtom, és nem is tudom mit várok Merlintől válasznak. Talán megértést, talán helyeslést. Talán, hogy végre valaki mondja azt, hogy ő sem örül az erejének.

PK

Nem igazán lepődik meg, inkább elkezd gúnyolódni. Szép, idehozom az otthonomba, megmutatom neki, hogy én is mágus vagyok, erre gúnyolódik velem.

- Szerinted én miért jöttem el Ealdorból? Mert annyira örültek ott egy mágusnak? - mutatom meg, hogy nem csak ő tud gúnyolódni. - De amióta itt vagyok, csak az előnyömre vált, hogy mágiával bírok. Szerinted ki mentette meg Artúrt Lady Helen karmaiból? És szerinted egy olyan hétköznapi ember, mármint Artúr nem hétköznapi - kezdek dadogni. - Szóval szerinted Artúr győzte le a nagy sárkányt?

Túllőttem a célon. Kérkedni kezdtem, amit nem lenne szabad, főleg nekem. De ha egyszer dühös vagyok...

PK

Elkerekedik a szemem, úgy hallgatom végig Merlin kirohanását. Kezd szimpatikus lenni a fiú, talán még a bátyámnál is nagyképűbb. Kérkedik itt a hőstetteivel, amelyekre mondanám azt, hogy nem nagy kaland, de megfagy a vér az ereimben, amint felfogom szavai jelentését. A nagy sárkányt? Ő?! Mi a csuda van?
- Te győzted le a nagy sárkányt? - kérdezem őszinte ámulattal a hangomban. Ha ez igaz, akkor... akkor tényleg én vagyok a legotrombább ember a Földön. Belátom ez tényleg ezerszer több, mint amit kinéztem Merlinből. Talán mégiscsak én vagyok az, aki a külső alapján ítél. Komolyan fáj magamnak beismerni, hogy lenéztem valakit, csak mert úgy néz ki ahogy. - Ne haragudj, Merlin - mondom alig hallhatóan, lesütött szemekkel. Nagyon zavarban vagyok, ritkán fordul elő, hogy nincs igazam.

PK

- Ugyan - hajtom le én is a fejemet. - Te bocsásd meg, hogy így viselkedtem. Nem illendő ilyen hangnemben dicsekednem az olyan tetteimről, amiket titkolnom kéne - ismerem be a hibámat. - Kérlek, ne áruld el senkinek - nézek rá könyörgően.

Azt már nem merem elmondani neki, hogy azért van ekkora hatalmam mert sárkányúr vagyok, főleg azt nem, hogy Kilgharrah még él. Pedig olyan jó lenne végre valakinek kiöntenem a lelkemet, de már nem vagyok olyan biztos benne, hogy Dalion a megfelelő személy rá.

PK

- Nyugodj meg, nem lenne kinek elmondanom - mosolygok kissé fájdalmasan, és azon kapom magam, hogy kiborulok. - Nekem nincsenek barátaim, igazából nem is ilyen vagyok Merlin. Kiálhatatlan és utálatos vagyok mindenkivel. Neked is hazudtam, mert... mindegy - hajtom le a fejem, majd felállok az asztaltól. - Most mennem kell - hazudom, hisz semmi dolgom. De egyszerűen nem bírom tovább átverni ezt a fiút, akinek sokkal nagyobb teher van a vállán, mint az enyémen. Nem akarok egy ilyen srácot kihasználni, bizonyára lesz más út, hogy bosszút álljak Utheren. Nem szabad olyanná válnom, mint ő, ártatlanokat kihasználni. Mindenesetre azért jó lett volna egy velem egyidős mágussal barátságot kötni. De jól ismerem magam, mindenkit elüldözök magam mellől...

PK


- Kérlek ne menj el - szólok utána. - Én is egyedül vagyok - mondom halkan. - Gaius és Lady Annthea-n kívül, aki tud a képességeimről, mind el akar engem, vagy a királyságot pusztítani - sóhajtok egy nagyot. - Talán lehetnénk barátok - mondom bátortalanul. Látom Dalionon, hogy milyen nyomorultul érzi magát, és ilyenkor nem jó egyedül lenni. Remélem igent mond...

PK

Merlin megállít, én pedig nevetni kezdek. Ezt nem gondolhatja komolyan.
- Nem tudod, hogy mire vállalkozol - mondom, de megfordulok és visszaülök az asztalhoz. Habár ha elbírt egy sárkánnyal, akkor igazán nem lehet gondja az emberekkel sem. - Tegnap Lady Anntheát, ma pedig téged hoztalak ki a béketűrésből. Kezdem azt gondolni, hogy másra sem vagyok jó, csak az emberek feldühítésére - mondom eltűnődve és egy grimasszal az arcomon, de ugyanakkor örülök, hogy végre nem kell megjátszanom magam. Ha Merlinnek így is sikerül elnyernem a bizalmát, akkor azt mondom, hogy lehetünk barátok. De erre elég csekély az esély, ráadásul ő még nem is tud az Uther elleni tervemről. De úgy érzem ez egyelőre nem is fontos...

PK

És Dalion kinevet. Elmosolyodok én is, de azért nem esik jól, hogy mindenki nevetségesnek talál.

- Nem is értem, hogy mivel tudod ennyire felbosszantani az embereket jegyzem meg, miközben ő már le is ült ismét. - Talán mesélhetnél egy kicsit magadról, hogy miért lettél ilyen. Hidd el, én megértem - biztatom, miközben a seprű is végzett, ezért a sarokba állítom. - És ha még él az ajánlatod a segítségre... - hozom fel a témát, és elindulok a szobám felé, hátha érti a célzást. Ahogy a lépcsőkön megyek felfelé kicsit jobban elgondolkozok. Dalion ismeri Anntheát, ez idáig rendben van. De hogyan tudta felbosszantani. Vajon a hölgy beszélt neki arról, hogy mágus vagyok? Akkor azért bámulta tegnap a könyvemet annyira. Remélem majd lassan elárulja a történetét, de addig is kinyitom a szobám ajtaját, ahol már várnak a megtisztítandó harci kellékek.

PK

Merlin arra kér, hogy meséljek magamról, majd hogy folytassuk a takarítást a szobájában. Természetesen követem őt felfelé a lépcsőkön, közben azon gondolkozok, hogy mennyit áruljak el magamról. Igazából senkinek sem szoktam mesélni, ezért pánikolok kicsit, de már úgyis mindegy. Merlinnek már felesleges lenne hazudni...
Amikor beérünk a szobájába már várnak a megtisztítandó kellékek, én pedig el is mormolom a varázsigét, majd pár rongy el is kezdi tisztítani az egyik adagot. Közben bátortalanul ülök le Merlin ágyára. Most tényleg meséljek neki? Mióta megtörtént senkinek sem említettem...Nagyon nehéz ez nekem, azt sem tudom, hogy hogy kezdjek bele.
- Szóval - köszörülöm meg a torkom - szóval... 19 évvel ezelőtt születtem, anyám volt a mágus a családban... Volt egy ikertestvérem is... - mondom akadozva, majd beletúrok a hajamba. - Tudod, hogy az ikerszülés mit jelent. Bujkálnunk kellett állandóan, emelett anyámra is gyanakodtak... - folytatom, majd szépen lassan elmesélem nagy léptekben a történetet. Azt, hogy csak én örököltem a mágiát, de hogy a testvérem hogy támogatott mindenben. Majd hogy hogy buktam le, és hogy ezért a bátyámat végezték ki és nem engem. És hogy most mindenki azt hiszi, hogy én vagyok az ártatlan testvér... A beszámoló végén felnézek Merlinre, kíváncsi vagyok mit szól. Igazából nem tudom miért árultam el mindent neki, de valahogy könnyebbnek érzem magam. Valaki végre tudja az igazságot...

PK

Éppen a kardot tisztítom, vagy legalábbis úgy teszek, mikor Dalion mesélni kezd. Megilletődve hallgatom élete történetét, ami igazán szomorú. Mennyire fájhat neki testvére elvesztése, és hogy elhagyta a családja. Nem is tudom mit mondjak neki, inkább mellé ülök és a vállára teszem a kezem.

- Én megértelek, akármilyen nehéz is elhinni - mondom végül, de elég nehézkesen. - Sajnálom - motyogom még, és próbálok a szemébe nézni, hogy lássa mennyire együttérzek vele. Sokat jelent nekem, hogy megnyílt előttem, remélem érzi a gesztusaimból. Mennyit szenvedhetett ez a fiú, nem csodálnám, ha tele lenne haraggal és gyűlölettel. Rámosolygok mágus társamra, és tovább fényesítem a kardot. Mondanom kéne még valamit, de nem tudom, hogy mit mondhatnék. Pedig tudom, hogy illene, de nem jönnek a számra a szavak. Pont nekem, aki mindig tud fecsegni.

PK

Miután elmondtam a történetet, Merlin mellém ül és vígasztalni próbál. Ne, ezt ne. Tudom, hogy én árultam el neki mindent, de nem azért tettem, hogy sajnáljon. Ki nem állom, ha sajnálnak.
- Ne sajnálj. A sajnálat nem változtat semmin - mondom bosszúsan, és bizonyára már megint ellenszenvesnek tűnök. Pedig most nem Merlinre vagyok mérges, hanem magamra. Miért nyiltam meg ennyire? Nem akarom, hogy mostantól Merlin szánakozva nézzen rám. Mielőtt bármit mondhatna inkább megpróbálok témát váltani. -Felejtsd el, inkább te is mesélj magadról. Annyit már tudok, hogy mágiával bírsz és Ealdorból jöttél - jelenik meg egy halvány mosoly az arcomon - Meg hogy unalmas óráidban sárkányokat ölsz - mondom csipkelődve, és ezzel a gondolataimat is megpróbálom elterelni az eddigi szerencsétlen életemről.

PK

- Nem szánlak - sóhajtom. - De ha olyan kíváncsi vagy, elmesélem én is a történetemet, akkor megtudod, hogy nem sajnálat az, amit érzek.

Ezután én is mesélni kezdek. Azt, hogy nem ismertem az apámat, hogy hogyan jöttem el szülőfalumból, hogy kerültem Artúr szolgálatába, hogy mennyi minden történt velünk ezalatt az idő alatt. Azt sem felejtem ki, hogy Artúr többször is kockáztatta az életét értem, egyszerű szolgáért. Nem hagyom ki azt sem, hogy a herceg a királlyal szembeszállva jött el velem, hogy megmentse Ealdort. Dalion biztos megszállottnak tart, de ő nem tudja, hogy Artúr hozza el szó szerinti megváltást a fajtánknak. Aztán lassan elérek Kilgharrah történetéig is, persze azt az információt kihagyom, hogy a sárkánytól kértem tanácsokat, és azt is eltitkolom, hogy én magam szabadítottam őt Camelotra, de azt már elárulom, hogy atyám, Balinor sárkányúr volt, ezért kaptam én mágikus erőt, és hogy miután ő meghalt, én is sárkányúrrá váltam, és így győztem le a Nagy Sárkányt. Viszont abban nem vagyok biztos, hogy el kéne árulnom, hogy Kilgharrah még él.

Miután befejezem a történetemet, kipillantok az ablakon. A nap már lenyugvóban van, tehát én órákig csak beszéltem és beszéltem. Biztosan halálra untattam már Daliont, ezért miután körülnéztem, és látom, hogy minden tisztán hever a földön, az ifjúra nézek, és várom a véleményét.

PK

Merlin elkezd mesélni, az idő pedig csak úgy repül, de észre sem veszem. Annyira döbbenetes az egész történet, annyira hihetetlen. Mindaz amiken keresztül ment, és amiket átélt! Jobban szólva átélt Arthurral. Szinte azt mondanám, hogy a megszállotja a hercegnek, vagy nem is tudom... bizonyára sokat jelenthet neki, mert rengeteget beszél róla. Ha nem döbbentene le a története, akkor kapna is tőlem pár csípős megjegyzést, azonban most egy szó nem jön ki a torkomon. Együttérzek vele. Megértem, hogy miért mondta azt, hogy nem szán.
Amikor vége a történetnek már a nap lenyugvóban van, Merlin pedig érdeklődve néz rám, hogy mi a véleményem. Én sóhajtok egyet, majd elvigyorodok.
- Nem vagy semmi, Merlin. Rosszul ítéltelek meg. Te még nálam is nagyobb bajokba tudsz keveredni - mondom, miközben megpaskolom a vállát. - Az egészben azt sajnálom, hogy Arthur nem tud semmiről. Idegesítő lehet titokban tartani, hogy hányszor mentetted már meg az életét - állok fel, majd megmozgatom kicsit elgémberedett lábaimat. - Remélem most egy szava sem lesz, minden cucca csillog-villog - nézek végig a fényesre sikált dolgokon, majd mosolyogva lesütöm a szemem. Szinte alig hallatszik, amit mondok: - Kösz Merlin, hogy végighallgathattalak ma. Most már értem, hogy mire gondoltál, amikor azt mondtad, hogy megértesz.

Megnyugtat Dalion válasza, örülök, hogy nem terheltem a locsogásommal. Még mosolyog is, és látszik, hogy őszintén.

- Artúr nem olyan rossz mint amilyennek látszik, hidd el nekem - mondom. - Már most méltó arra, hogy Camelot királya legyen - teszem még hozzá, de már tényleg nem akarom tovább dicsérni őt. - Köszönöm a segítségedet. Ezeket most gyorsan felviszem neki, majd az istállót veszem kezelésbe - gondolkodok hangosan. - De azzal már igazán nem szeretnélek terhelni...

Felállok én is az ágyról, kinézek az ablakon. A város lassan lecsendesedik, mindenki hazatér, hogy kipihenhesse a nap fáradalmait. Csak nekem van még munkám, de most nem is bánom, legalább csendesen gondolkodhatok közben.

PK

- Váljék akkor jobb királyává Camelotnak, mint a mostani uralkodó! - motyogom még Arthurra visszatérve, de nem tudom leplezni a keserűséget hangomban. Akárhányszor eszembe jut Uther, elfog az indulat és a düh. De igazán nem akarok már erről beszélni Merlinnel, neki is dolga van, nekem pedig már igencsak korog a gyomrom. - Rendben van. Azt hiszem amúgy is több időt töltöttem itt, mint amennyit kellett volna. Köszönöm, hogy itt lehettem. Gaius úgy hallom még nincs itthon, akkor vele máskor beszélek - kezdek el kifelé menni Merlin szobájából, ő pedig a nyomomban van. Igazán elrepült ez a délután, szinte észre sem vettem. Az ajtóban még ránézek újdonsült és talán egyetlen barátomra: - Majd találkozunk, Merlin. A titkodat nem fogom elmondani senkinek, de ezt fordítva is elvárom! Ezenkívül szólíts továbbra is Dalionnak... hát akkor, viszlát! - biccentek, majd távozok a lakásból.

Miközben a lépcsőkön lépdelek a délutánon gondolkozok. A testvérem halála óta ez volt az első alkalom, hogy valakivel normálisan beszélgettem. Igazán meglep, hogy még létezik ez a képességem, azt hittem, hogy senkit nem bírok majd elviselni magam körül. Az igazat megvallva először Merlint is szörnyen idegesítőnek találtam, de így jobban megismerve egész rendes srác... és amiken átment! Nem semmi...
A hasam ismét kordul egyet. Na jó. Ennem kell valamit, akaratlanul is Lady Annthea főztjére gondolok. Nagyon pofátlanság lenne most meglátogatni?

Reggel a megszokott rutinnal ébredtem fel, bár azt a tegnapi támadást még mindig nem tudtam kiverni a fejemből. Szépen megreggeliztem, felöltöztem, majd elsétáltam Gaiushoz, hogy meg kérdezzem ki az a Hilaria, és a sebhelyes arcú férfi. Megálltam az ajtónál, és bekopogtattam. Reméltem, hogy választ kaphatok tőle a kérdéseimre.

- Jó reggelt, Lacey. Gyere beljebb - köszöntöm reggel fiatal segédemet, aki valahogy most nem tűnik olyan boldognak. Máskor sokkal jobban ragyog az arca ennek a gyermeknek, talán valami baj történt? - Merlin már elsietett, mert a hercegnek valami problémája volt - mondom, miközben leülök az asztalhoz, hogy folytassam a reggelimet. - Kérlek, foglalj helyet, ha gondolod reggelizz velem együtt, Merlin hozzá sem nyúlt az ételhez - ajánlom fel. A lány gondterhelten néz rám, de nem kérdezek még rá. Pár percen belül úgy is elmondja, hogy mi nyomja a lelkét.

- Köszönöm szépen. - feleltem Gaiusnak, és elfoglaltam az egyik széket. Magam elé vettem az ételt és beleharaptam a cipóba. Nem tudtam hogyan kezdjem el, de muszáj volt, ha válaszokat akartam.
- Tegnap este Lord Aelfgarnak köszönhettem az életem.

A leányzó most is illedelmes, leül és elfogadja az ételt. Nem is kell sokat várnom, hogy belekezdjen mondókájába.
- Tegnap este Lord Aelfgarnak köszönhettem az életem - haradja el, én pedig meglepetten nézek fel rá. Lord Aelfgar? Kitünő vitéz, de egy közismert nőcsábász.
- Mi történt, lányom? Csak nem rád támadtak? - kérdezem aggódva, majd eszembejut, hogy tegnap nem kísérte haza Merlin. Dehát annyira fáradt volt szegény fiú, igazán nem az ő hibája. Ráadásul a leány is mondta, hogy nem lesz semmi baj. Ezekszerint mégis lett.

- Nem hibáztatom Merlint, fáradt volt. - mosolyogtam rá, majd folytattam. - Éppen sétáltam hazafelé, amikor a sötétből előugrott egy fura fickó. Azt hajtogatta, hogy Hilaria, hol rejtegeted? Nagy szerencsém volt, pont arra járt a Lord. Egy pillanatra láttam a fickó arcát, egy sebhely volt rajta. Azt kiabálta rám, mielőtt elment, hogy most megúsztad Hilaria, de visszajövök érted. - beleittam a kupa tartalmába, majd még egyet haraptam a kenyérbe.
- Aztán Lord Aelfgar hazakísért.

Hátrahőkölök az asztaltól, amikor Lacey elmondja a történteket. Nem akarok hinni a fülemnek, főleg a Hilaria névre ráz ki a hideg.
- Axetalt visszatért? - suttogom elhalóan, majd megcsóválom a fejem. - Ez hihetetlen. Úgy hitte mindenki, hogy végzett magával - gondolkodok hangosan, de bizonyára fiatal segédem nem ért semmit. Viszont úgy le vagyok döbbenve, hogy pár pillanat szükséges mire összeszedem magam. Aztán felnézek Lacey kérdéstől csillogó szemeibe, hogy elmeséljem neki a történetet. Ezt a nagyon régi történetet, amely körülbelül annyi idős, mint maga az előttem lévő leány.

- Bizonyára te nem ismered a históriát, hisz akkor születtél - kezdek bele, majd belekortyolok az előttem lévő pohárba, hogy kicsit megnedvesítsem a torkom. - Nos, húsz évvel ezelőtt volt egy nő Camelotban, rendkívüli szépség volt. És rendkívül gonosz. Köztudottan varázsló családból származott, mégpedig tiszta varázslónő volt, ami azt jelenti, hogy minden leszármazottja mágus volt. A vonal azonban nála megtört, amikor a szülei egy egyszerű nemeshez, Axetalthoz adták feleségül, csakmert tartoztak a férfi családjának - mondom, majd tartok egy kis hatásszünetet mielőtt folytatnám. - Szerelemről tehát soha nem volt szó, csak Axetalt részéről. Csodálta, imádta az asszonyt, aki gyönyörű volt. Az viszont utálta őt puszta emberi faja miatt, meghogy kényszerből kellett hozzámennie. Amikor Hilaria terhes lett csak mégjobban megvetette a férjét, abban azonban reménykedett, hogy az örökös szintén mágus lesz. Ez lett volna az egyetlen vígasza az életben. Gyermekük azonban teljesen az apjára ütött, Hilaria pedig annyira gyűlölte, annyira elkeserítette őt a kisfiú, hogy nem bírta tovább a magában felgyülemlett ideget. Végzett a kisfiúval bosszúból, Axetalt pedig ebbe teljesen belebetegedett. Nem akarta elhinni, hogy ilyet tett a gyönyörű felesége, mindig azt kérdezgette tőle, hogy "Hol rejtegeted?", mintha a kisfiú még mindig élne. Szerencsétlen teljesen beleőrült a dologba, felesége pedig úgy szintén, de ő a bűnébe. Leleplezte magát, majd máglyán égették el. Axetaltot azóta többször próbáltam gyógyszeresen kezelni... De aztán egyszercsak eltűnt és vagy tíz éve nem is láttuk... - fejezem be a történetet, és azon gondolkozok, hogy mennyire hihetetlen, hogy ismét előbukkant a szerencsétlen. Bizonyára még mindig gondjai vannak az elméjével, ha rátámadott Laceyre. Bár az igazat megvallva tényleg hasonlít kissé a lány Hilariara...

Figyelmesen, és egyre csak ledöbbenve halgattam végig Gaiust, ahogy elmesélte a történetet.
- Nem értem, hogy volt képes eldobni magától a gyermekét és hidegvérrel megölni. - sóhajtottam egy nagyot. Ez a történet teljesen lesújtott. - Szerintem azt hitte én vagyok a felesége... - feleltem pár perc után. - Mindenesetre nagy szerencsém volt. - mosolyogtam Gaiusra, majd újabb kérdésen törtem a fejemet.
- Mit lehet tudni még Axetaltról? Persze, ha nem akarod elmondani, azt is megértem. - feleltem.

- Miért ne mondanám el? - kérdezem mosolyogva, ez a leány nagyon csacsi tud lenni néha. - Csak annyit tudok róla, hogy nem rossz ember. Soha nem volt az, viszont az elmebaj eléggé kiszámíthatatlan. Vigyáznod kell vele, mert ha a feleségének hisz, akkor nagy veszélyben lehetsz. Az utolsó időkben szörnyen beszéltek már egymással, Axetalt képes volt megtámadni Hilariat, csakhogy visszakapja a fiát. Ekkor kapta az arcára a sebet, mert az asszony késsel védte magát. De még akkorsem fogta fel, hogy a fia nincs többé... Ez igazából egy elég szomorú történet - mondom komoran, de nem akarom tovább sújtani ezzel a lányt. - Lacey, az lenne a legjobb, ha ma nem mászkálnál egyedül. Veled megyek, majd együtt elvisszük a főzeteket. Igaz, én csak egy öregember vagyok - mosolygok, majd megszorítom a leány kezét - De nagy a tekintélyem a városban. Nem mernének bántani, ha a közelben vagyok.

- Sajnálom szegény embert, az igazat megvallva. De nem szeretnék a kezei közé kerülni. - feleltem. Én is megszorítottam Gaius kezét aztán.
- Dehogy vagy te öregember. - vigyorodtam el. - Akkor együtt majd leszállítjuk a főzeteket.