Alsóváros főtere

Tényleg teljesen máshol járok, mert egyszer csak nekem jön valaki, kishíján fel is lök, és még rám is mordul. És ki más lehetne az, mint Dalion.

- Ó, bocsáss meg Lord Dalion, hogy ilyen figyelmetlen voltam - szólalok meg ezúttal én is gúnyos hangon. Szomorú vagyok, még mosolyogni sem tudok, pedig az az én lételemem. De most nem. Ki tudja mi lesz még ma este...

- Ó, minő megtiszteltetés, hogy végre kiérdemeltem a "lord" megszólítást - vágok vissza szinte gondolkozás nélkül, majd csak úgy heccből elemelek egy almát a közeli standról. A lopás bűn, na és?
Camelotban nem számít, hogy bűnös vagy-e vagy sem, ártatlanokat is lemészárolnak... már úgyis mindegy. - Szép alma, de ki tudja milyen rothadt belül - jegyzem meg, majd nekivágom a falnak. Még mindig a lovaggal való találkozás jár a fejemben. Talán külsőleg ő is meggyőzi a szerencsétlen nőket, de a belsője sötét és férges. A legszívesebben úgy szét roppantanám a férfit, mint az előző almát.
Lady Annthea bizonyára bolondnak néz, de nem érdekel. Nem akarom álcázni szörnyű hangulatom. - Bocsásd meg viselkedésem, de egy nagyon kellemetlen alakkal találkoztam ma - motyogom sötéten, majd csak úgy illemből megkérdezem: - Veled mi a helyzet? Rosszul sült el a randevú?

- Mint hogy ha érdekelne téged bármi más magadon kívül - robban ki belőlem. - Csak odacsapódsz, ahová az érdekeid fűznek - morgok továbbra is, aztán visszafordulok, és a kofa kezébe nyomom a pénzt az almáért. Eddig el tudtam viselni Dalion viselkedését, azt, hogy a segítségemért cserébe pimasz megjegyzéseket, és hálátlanságot kaptam. Igaza is van, minek akarok én segíteni... A lényeg az, hogy most sokkal jobban átjár a félelem annál, hogy önszántamból elviseljem a fiú modorát.

- Mert te most különb vagy? - kapom el felháborodottan a karját, a fejem pedig zúg a kiabálásomtól. Lehet nem kellett volna így másnaposan, de ingerült vagyok. - Nem mintha érdekelnélek téged, most is inkább menekülsz, mert a saját bajoddal vagy elfoglalva - az arcom körülbelül olyan piros lehet, mint az előző alma, amit eldobtam. Nem is értem miért nem hagytam elmenni... nem is értem. És még én nem törődök másokkal? Annthea is pont ilyen. Az ember a saját problémáit helyezi előtérbe, nem? Nem?

- Engedd el a karomat - mondom lassan és tagoltan. - Oh elnézést, hogy foglalkozok magammal is! Csak tudod kedvesem, most igazán van okom aggódni, míg te folyamatosan csak is az önsajnálattal és a kis bosszúddal vagy elfoglalva. Egy dolgot mindig elfelejtesz. Nem csak te vesztettél el olyanokat akiket szerettél! Képzeld el én is! Sőt egy olyan ember, akit szeretek most is a halál közelében van. De mit is érdekel ez téged, nem igaz? Szegény Dalion, akit úgy megtépázott az élet...

Egyre zaklatottabb vagyok, és végül ki is tör belőlem. Könnyeim potyogni kezdenek, amit próbálok takarni, elfordulok inkább az ifjútól.

- Te...te... - habogom, majd lenyelem. Nem fogom elmondani. Nem. Mit tudja ő? Mit tudja ő milyen gyerekként egyedül maradni a rohadt világban? Egy rokon nélkül, egy... Nem. Igaza van, sajnálom magamat. Sajnálom, de rohadtul, és bocsássa meg ezt nekem Isten! Sajnálom és irigykedek másokra, amiért jobb életük van. De nem csak magamat sajnálom. Sajnálom, hogy Lady Annthea úgy mosolyog nekem minden nap, mintha minden rendben lenne. Mintha neki nem fájna semmi... borzalmas...
Közelebb lépek hozzá, majd hirtelen elhatározásból átölelem.
- Lökj el nyugodtan, tudom, nyilvánvaló, hogy utálsz... csak engedd ki az érzéseidet! Nem kell mosolyognod minden nap! Nyugodtan üvölts le és sírj! - mondom neki továbbra is ugyanabban a hangnemben.

Ahogy magához ölel minden eddigi tartás elszáll belőlem, és zokogni kezdek. Percekig csak sírok Dalion karjaiban, és őszintén szólva megkönnyebbülök kicsit. Bár ettől még Axetalt nem menekül meg biztosan, de legalább a végtelen szomorúság helyét átveszi a remény. Mikor kicsit megnyugszom, arrébb húzódok egy kissé, és megérintem Dalion arcát.

- Dehogy utállak - mosolyodok el végül könnyes arccal. - Segítenék neked, ha gyűlölnélek? - kérdezem kedvesen, majd elveszem a kezemet arcáról. - Elmondom mi a gond, ha akarod. Csak ne itt - nézek körül. Jól sejtettem, mindenki a mi kis közjátékunkat figyeli a közelünkben.

Meglep, hogy Annthea nem tol el magától, vagy nem kever le nekem egy pofont. Helyette csak zokog a karjaimban, én pedig rendkívül zavarba jövök. Főleg, hogy mindenki minket néz, azt hiszik, hogy a szeretőm! Szemeimet forgatva nézelődök ide-oda, miközben a kezemmel simogatom a hátát, hogy megnyugodjon. Istenem, de kínos! Hát még amikor megsimítja az arcom! Azt sem tudom hova nézzek.
- Rendben - nyögöm ki, és nagyon remélem, hogy az arcom nem vörös. Szörnyen idegesítene és szánalmas lenne. - Az izé... itt lakok a közelben - mutatok déli irányba - Cs-csak pár perc - mondom ki nagy nehezen, majd mentálisan képengyűröm magam. Mi ez a viselkedés?!!

- Megértem az aggodalmadat ifjú Merlin - szólalok meg udvariasan, pedig legtöbbünk, még én is, a kesztyűjét dobná elé ezért a sértésért. De csak nagyon aggódik a herceg miatt. Tudom én, hogy nagyon hűséges hozzá, és bármit megtenne uráért, de én is. - De hidd el, hogy így lesz a legjobb. Kisebb csapattal nagyobb sikert érhetünk el. Ügyesebben belopózhatunk a táborba. Bízz a tapasztalatomban és a tudásomban Merlin - nézek rá bizalmasan. - De tarts velünk, ha úgy jobbnak látod. Saját szemeddel bizonyosodhatsz meg arról, hogy elbírunk velük, és hogy gazdád épségben megmenekül.

Ez a fiú nem ért a stratégiához, ha mind mennénk, hamarabb észrevennének minket. Ha velünk tart remélem nem hátráltat minket, de előnyünk is lehet a társaságából.

- Rendben, veletek tartok! - vágom rá habozás nélkül, nem akarok egy lovaggal veszekedni és húzni a drága időnket. Ha Lord Aelfar azt mondja, hogy így jó lesz, akkor biztos a dolgában. - Induljunk akkor gyorsan, és minél előbb szabadítsuk ki Arthurt!
Azzal már vágtatunk is az erdő felé. Csak remélni merem, hogy időben fogunk érkezni, hogy nem tettek semmit azzal a tökfilkóval. Elsősorban Mordredtől tartok. Ki tudja milyen bosszút forral gyermeki fejével! Talán megkínozzák Arthurt? A gondolattól majdnem rosszul leszek... Ezt nem tehetik! Ilyen alantas lenne egy gyermek? Tudja, hogy milyen jó barátom a herceg... Talán úgy akar bosszút állni, hogy őt támadja helyettem... Jaj, Merlin, ne kombinálj. Istenem, halálra izgulom magam, csak érjünk már oda!

A reggelem a szokásos rutinnal kezdődik: reggelizek, elkészítem a kenyereket, megmosakodom, a tükör előtt pedig egy óráig állítgatom a hajam, hogy tökéletesen nézzek ki. Amikor ez megvan, akkor jöhet az arcpír és a rúzs, de csak halványan, mert megszólnak érte az utcán! Csak előkelő kisasszonyok festhetik magukat, én pedig a pletykás vénasszonyok szerint nem számítok annak! Ugyanmár... Mosolyogva nézem a tökéletes arcomat, majd kissé elszontyolodva bámulom a ruházatomat: az átok miatt hosszú ujjú, szinte nőietlen inget és nadrágot hordok... ha átváltoznék, akkor egyáltalán nem keltenék feltűnést, hisz ezek a ruhadarabok férfialakomra is illenek.

Miután elkészülök, már indulok is a friss kenyerekkel a piacra: nem szabad késnem, elsőszámú rajongóm rögtön érkezik! A gondolatra kuncogok, és elönt az izgalom, hisz nagyon jóképű fiú, és kinézete alapján nagyon is jómódú. Majd biztos megint bókol nekem, én pedig majd előadom a szerény, zavarban lévő hölgyikét. Csak jöjjön már. Mennyi már az idő? Nem most kéne jönnie?
Hiába várok azonban lassan két órája, csak nem érkezik meg. Kezdek ideges lenni: talán megunt engem, amiért távolságtartó voltam? Ó, az nem lehet! Imád engem, és tetszek neki. Látom a szemén!
Istenem, biztos valami történt vele.
Nem tehetek róla, egyre jobban aggódok, majd végül elkezdek hallgatózni. A mellettem lévő standokon vénasszonyok árulják portékáikat, ők mindig tudnak mindenről.
- Jó reggelt, Eleasa néni, Margie néni - lépek oda hozzájuk. - Hogy szolgál egészségetek?

Nos, a két öregasszony hozza a formáját, rögtön rámzúdítják minden bajukat. Ajaj, úgy érzem rossz kérdést tettem fel nekik. Reménykedtem, hogy rátérnek az engem érdeklő részre, de mást sem hallok, csak hogy: "Jaj kedveském, az én koromban... ", "Az a fránya derékfájás", "Az időjárás..." . Én csak kedvesen mosolygok és hallgatom őket, közben pedig kiszolgálom a vásárlókat. Szememmel azonban állandóan udvarlómat lesem, hogy mikor jön már. Most már igazán aggódok, ugyanakkor fúrja az oldalam az a gondolat, hogy nem érdeklem többé. Végül nem bírom tovább az értelmetlen fecsegést, udvariasan közbevágok Margie és Eleasa mondókájába:
- Ne haragudjatok, hogy közbevágok, de egyre inkább elönt az aggodalom - mondom kissé rájátszva, a kezemet az arcomra téve - Az a nemes úriember, aki a legkedvesebb vásárlóm... ti sem láttátok ma, igaz? Vajon mi történhetett vele, még egy napot sem hagyott ki mióta nálam vásárol! - a hangom ijedt, és remélem meglesz a hatás. Ha tudnak valamit, akkor most úgyis elmondják nekem. Akár egy új nőről van szó, akár lebetegedett... Istenem, ha valami másik nő, tuti megbánja, hogy keresztbe tett nekem!

Rajongómról ugyan semmi információt nem kapok, de Margie igen hosszan elkezdi ecsetelni, hogy mennyi férfi tűnt el Camelotból. Várjunk, várjunk, várjunk. Micsoda? Férfiak? Sok férfi eltűnt?
A gondolatra összerándul a gyomrom, majd felháborodok. Ha már elrabolnak embereket, akkor miért nem nőket? A daliás és nemes férfiakat pedig hagyják csak itt... Kik fognak nekem udvarolni, meg ajándékokat hozni? Ha ez így folytatódik az összes vevőm eltűnik. Ezt nem hagyhatom.

Épp fortyogok, amikor a két idős asszony hirtelen témát vált, és most egy nőről kezdenek fecsegni. Különösebben nem érdekel a téma, de hallom, hisz itt vannak közvetlenül mellettem. Azt mondják kivételes szépségű, és a férfiak megfordulnak utána... Hah. Mármint most rólam van szó, vagy mi a csuda?
Ekkor azonban mintha forróvízzel nyakon öntöttek volna. Nem, az nem lehet. Ez biztos az a szuka... Még régebben, amikor Elmarral együtt voltunk gyakran rendeztünk összejöveteleket. És gyakran eljött az a kis ringyó, aki után még az én drága férjem is megfordult. Egyszer azt mondta nekem, hogy övé lesz az összes férfi Camelotban... És mindig olyan idiótán nevetett. Azt hittem csak viccel... De lehet, hogy ő is varázsló, akárcsak a férjem. Igazából nem tudom, mert Elmar ismerőse volt, nem az enyém. Hála Istennek.

Lassan minden árumat sikerül eladni, így ismét megvan a napi szerény kis bevételem. Még váltok egy-két szót az asszonyokkal, majd aprócska otthonom felé veszem az irányt.
Közben nem hagy nyugodni annak a nőnek a gondolata. Legszívesebben elmennék a férjemhez, hogy megkérdezzem tőle, hogy mit tud erről a nőről. De tudom, hogy a falunkban nem látnak szívesen... és Elmar sem lát szívesen. Egy pillanatra összeszorul a szívem, de aztán túl is teszem magam rajta.

Otthon alaposan lemosakodok, majd szemezek a kikészített nadrággal és inggel. Arcomra egy grimasz ül ki, de ekkor támad egy ötletem. Felkeresem azt a ringyót... azt tudom, hogy valahol itt Camelotban van az otthona, hisz egyszer ők is meghívtak. A viszonyunk azonban elég ellenséges, így velem semmiféleképpen nem fog beszélgetni... Welsh-sel azonban igen.
Egy mosoly ül ki az arcomra, majd arrébb teszem az uniszex nadrágot és inget, és a ládámból egy igen férfias és elegáns ruházatot halászok ki. Szépen felveszem, igaz kicsit nagy rám, de nemsokára nem lesz az.
Lassan kilopózok a lakásomból, majd a ház árnyékában várakozok. Az első jött ment paraszt kezét aztán megérintem. Mire visszanéz rám, már sokkal mélyebb a hangom és magasabb vagyok.
- Elnézést - mondom egy vigyorral borostás arcomon, majd elindulok a gazdag negyed felé.

Bár megpróbáltam, mégsem tudok semmi másra gondolni, csak arra, mi lesz ha Uther rájön, hogy varázsló vagyok. Vajon azonnal kivégeztet-e, vagy előtte bezárat és fellengzős hangon beszél majd a beszélni arról, hogy milyen mocskos és gonosz vagyok? Ehhez hasonló vidám gondolatokkal lépkedek a hepehupás, macskaköves úton, lassan leérve az Alsóvárosba. Az emberek saját kis világukba bezárkózva, a megszokott rutin munkájukat végezve lézeng a piacon. Fogadni mernék nem tudnak az eltűnt férfiakról, ha így lenne, arcukon az aggodalom szürke felhői ülnének, nem a vidám mosoly.

Zsebembe dugom a kezem, mostanság egyre korábban hűl le Camelotban, legközelebb jobban felfogok öltözni. Fölpillantva meglátok egy csinos, fiatal lányt, férfiingben és nadrágban kilépni az egyik sötét, szűk kis utcából. Tovább figyelem, elvégre nem mindennap lát az ember lányokat férfi öltözékben mászkálni, amikor is egy nagydarab férfi takarja ki a képet azzal, hogy elmegy a lány mellett. Következő pillanatban a lány helyén már egy borostás arcú férfi áll, arcán mosollyal. Körbepillantok keresve a lányt, aki egy-két másodperccel ezelőtt még az ő helyén állt, hátha csak az én szemem káprázik, és űz gúnyt belőlem. De nem, a lány eltűnt, és az a sanda gyanúm, hogy a férfi és a lány egy és ugyan az. Szemem elkerekedik, és döbbenten figyelem a furcsa jelenetet, mert ilyet nem láttam még, rövid, ám eseménydús életem alatt. A kíváncsiság azonnal fölüti fejét, és kihasználva az úgyis labilis idegállapotomat, eluralkodik rajtam. Pislogás nélkül figyelem a férfit.

Az átváltozás tökéletes volt, hisz senki nem vette észre. És ó milyen tökéletesen illik rám a ruci, amit választottam! Ha szembejönne velem az igazi Welsh az utcán, akkor biztos rámásznék egyből... de sajnos valószínüleg nincs igazi Welsh, és nem is lesz. Mindenesetre önbizalomteljesen lépdelek az utcán, amikor hirtelen rossz érzésem támad. Valaki néz.

Megfordulok, majd meglátok egy fiatal szőke srácot. Feltűnően bámul, engem pedig kiráz a hideg. Látta, biztosan látta! Ezt nem hiszem el, hogy lehetek ilyen figyelmetlen? Az orrom alatt átkozódok egyet, elvégre szabad. Férfi vagyok, nem?
Ezt muszáj kimagyaráznom valahogy, nem szabad senkinek sem megtudnia a titkomat. Most sem lesz semmi baj, a színészi képességeim elvégre hihetetlenek. Egy játékos mosolyt erőltetek hát az arcomra és közelebb lépek a meglepett fiúhoz.
- Mit bámulsz, kishaver? Párbajozni akarsz? - kérdezem jókedélyűen, leplezve, hogy mennyire izgulok. A figyelmemet közben nem kerüli el, hogy milyen jóképű a fiúcska. Ha felnő még egész jó parti lesz, habár kár, hogy nem nemes.

Látom ahogy megrezzen, érezve a már percek óta tartó folyamatos bámulásomtól azt a tipikus bizsergést amit akkor érzünk ha valaki figyel. Szemében pánik villan, már tudja hogy megláttam. Egy másodperc elteltével arcára erőltetett mosoly kúszik. Bűntudat érzete szorítja össze a szívemet, tudom milyen érzés attól rettegni, hogy mi lesz ha lelepleződnek a mágikus képességeim. Nem akartam ilyen helyzetbe hozni őt, csak hát, ha az embert elkapja a kíváncsiság, megfeledkezik az udvariasság szabályairól. Elindulok felé, hogy megnyugtassam, nálam biztonságban van a titka, amikor látom hogy ő is felém lépked.
- Mit bámulsz kishaver? Párbajozni akarsz? - kérdi arcán továbbra is azzal a joviális mosollyal, én pedig először meglepődöm, majd vigyorogva felé nyújtom a kezemet.
- A nevem Hans. És nem, nem állt szándékomban, nem tudom honnan vontad le ezt a következtetést. – igyekszem leginkább mimikával kifejezni azt, hogy nem fogom elárulni a titkát, de ezt a szituációt nem az emberektől nyüzsgő utcán kéne megvitatni. Nem vagyok biztos benne mennyire sikerül ezt elérnem, pusztán az arcom mozgásával, néha már szinte bánom hogy nem színészetre taníttattak a szüleim kardforgatás helyett.

- Welsh - nyújtom felé én is a kezemet, miközben furcsa arckifejezéssel néz rám. Okés, csak nyugi. Elvégre nem először játszom már ezt a szerepet.
- Mondjuk csak annyiból, fiam, hogy úgy bámultál rám, mintha legalább egy szörnyeteget láttál volna - vigyorgok megnyerően, és egyre jobban beléélem magam Welsh szerepébe. Őszintén szólva annyi előnye van ennek az átoknak, hogy kiélhetem színészi képességeimet. Melyik nő tehetné meg, hogy ilyen valóságosan ábrázoljon egy másik személyt? Nem mintha annyira örülnék ennek a lehetőségnek...
- Nos, nem kell félned tőlem. Egyébként... egy barátomat keresem, reggel óta nem találom. Te hallottál az eltűnésekről? - terelek, és remélem hatásosan. Talán a fiúcska elfelejti a látottakat, vagy inkább majd bemeséli magának, hogy káprázott a szeme. Az biztos, hogy nem lesz második alkalom. Mostantól még óvatosabb leszek. Ki hitte volna, hogy észre fog venni? Istenem, Fearn, nagyon béna vagy...

Megrázom a kezét, majd ismét szemébe nézve tanulmányozni kezdem. Tudom, hogy mennyire pofátlan dolog valakit bámulni, de nem tudom megállni.
- Mondjuk csak annyiból, fiam, hogy úgy bámultál rám, mintha legalább egy szörnyeteget láttál volna. – mondja, és én fölvonom a szemöldökömet egy halvány vigyorral megspékelve. Arcáról eltűnt az aggódás, magabiztosabban néz, mint eddig. Igazán ügyes színész azt meg kell mondani, ha nem tudnám milyen érzés ilyen helyzetben lenni, még el is hinném a nyugodtságot, amit magából áraszt. De tudom, így hát nincs értelme a színészkedésnek, és ezt megis mondanám neki, ám ismét megszólal.
- Nos, nem kell félned tőlem. Egyébként... egy barátomat keresem, reggel óta nem találom. Te hallottál az eltűnésekről? – meglepetten hallgatom, nem hittem volna hogy eltereli a témát. Az ilyesmit jobb azonnal tisztázni, hisz a szemem nem káprázott, pontosan tudom mit láttam.
- Nem félek tőled, emiatt ne aggódj. És a tématerelés sem szükséges, úgy vélem, megértem az érzéseidet, de persze nem akarok tolakodni. Elhiszem, hogy kellemetlen az ilyesmiről beszélni másoknak, főleg ha nem bízhatsz senkiben. – mosolygok rá kedvesen majd folytatom. – Természetesen hallottam az eltűnt férfiakról, én, a legtöbbekkel ellentétben - itt egy erélyes mozdulattal körbe mutatok - nyitott füllel járok. Mikor tűnt el a barátod? – érdeklődve visszapillantok a férfira, Welshre. Érdekes név, tetszik a hangzása.