Alsóváros főtere

PK

Hát ez nem létezik, hogy már megint ezzel az emberrel kellett összefutnom! És azt hiszi direkt jöttem utána, hát naná. Dúl bennem még a méreg Vance és a szolgabiztos miatt is, de nem tudom kikiabálni magamból, mert közben vásárlók érkeznek ehhez az arrogáns állathoz. És én hülye ahelyett, hogy addig lelépnék még mindig itt állok, pedig már elmentek a hölgyek.

- Ha... Ha akarod, visszalopom őket neked. Eladhatod még egyszer - ajánlom fel az üzletet. Bár nem tudom, hogy igent mond-e, és ha igen, akkor mit ad érte. Mondjuk nekem már az is elég, ha nem kell tartanom attól, hogy már azért elver, mert egyáltalán ki mertem lépni az utcára. Vagy pedig az ajánlatomért cserébe most tényleg megver? Remélem nem, mert a pofonok még igen erősen piroslanak az arcomon, és a nyakam is fáj még, ahová Vance a kardját tartotta.

PK

- Na ne mondd. Visszalopja nekem egy gyerek, aki még lopni sem tud? - nézek rá kétkedve. Nem tudom mi hajtja a kölyköt, de biztos nem az önzetlenség. Talán bizonyítani akar - ez esetben nem tudom hogy milyen célból, mert engem nem érdekel -, vagy csak pénzt akar tőlem kicsikarni. Ez utóbbi valószínűbb.

Nem létezik olyan ember, aki ne a saját érdekeit nézné. Én pedig valahogy úgy érzem, hogy nekem semmi hasznom nem lesz abból, ha most ez a kölyök lop. Biztos vagyok benne, hogy elrontja. Teljesen zöldfülű, jobban fogalmazva egy béna.

- Azért annyira rossz nem vagyok én sem - húzom fel az orrom. - Ha látnád mi mindent gyűjtöttem össze már a szobámban. De ha nem, akkor nem - húzom meg a vállam. - De hidd el, szépen rámosolygok a hölgyekre, bókolok kettőt, és már észre sem veszik, hogy a zsebeikben turkálok - vigyorodok el. Nem hazudok, mert a férfi nem is sejti, hogy milyen hatással vagyok a nőkre. Mindenki legszívesebben megbabusgatna, és olvadoznak a mosolyomtól. Ezért tudtam eddig megúszni mindent, egészen addig amíg vele nem találkoztam. - Bebizonyítsam?

PK

- Felőlem - nézek rá lesajnálóan. Nekem már nem tudnak újat mutatni, de tetszik, hogy próbál pimaszkodni velem, egy férfival, aki talán kétszer annyit megélt, mint ő. - Valahogy jobban értékelem a nagy tetteket, mint a nagy szavakat - hangom tele van ironizálással, és tényleg lenézem. Ez csak egy gyerek. Messze áll még ő tőlem, nagyon messze. Le akarom alázni, meg akarom mutatni, hogy mekkora különbség van köztem és közte.
Hm, egészen fellelkesedtem? Ó, ha mások megalázásáról van szó, akkor mindig jó kedvem lesz.
- Figyelj. Mi lenne, ha versenyeznénk? Te visszalopod az ékszereket, én pedig addig tíz embertől lopok. Ha visszaérsz, mire én visszaérek, akkor kaphatsz valamit cserébe - nézek rá vigyorogva, és tudom, hogy bele fog menni. Azt hiszi, hogy hosszabb ideig fog nekem tartani a tíz ember, mint neki egy? Nagyon rosszul gondolja, de nagyon....
- Nos, mit szólsz?

- Benne vagyok - mosolygok tiszta szívemből. Ha nem is tudom legyőzni, mert van egy olyan érzésem, hogy nem fogom, legalább meglátja, hogy nem is vagyok olyan hülye, mint amilyennek hisz. Egy pillanat múlva ott sem vagyok, hanem máris a hölgyeknél termek. Persze a virágostól menet közben el is lopok két szálat, hogy a két lánynak adjam. Pár perc bájolgás után nem csak a portéka van nálam, hanem a pénzes szütyőjük is.

Elégedetten indulok vissza a férfi standjához, de ekkor észreveszem az egyik szolgálólányt, aki nem igazán szívlel engem, ezért kicsit meg kell húznom magam, de végül csak odaérek.

PK

A kölyök belemegy a játékba, és én sem tétlenkedek. Az első áldozat még abban a pillanatban megvan, ahogy kimászok a pult mögül - nekimegyek egy nemesnek, a tárcája pedig a zsebemben landol. Ezután szinte sorban lopom meg a szembejövőket, igazán gyerekjáték. Bambák, ostobák, határtalanul naívak. Az egyik asszony habozás nélkül adja nekem drága karkötőjét, miután megtudja, hogy a templomnak tartok gyűjtést. Hatásos előadóművész vagyok, nagyon hamar megvan a tíz lopott dolog.

Ahogy indulok vissza nagyon meglep, amikor meglátom a kölyköt is, aki elégedett képpel siet vissza a standomhoz. Nos, erre igazán nem számítottam, és mérges leszek, amiért nem tudom a földbe tiporni.
- Gratulálok, kölyök - nézek rá szúrósan, amikor odaérek, majd leteszem a pultra az oldaltáskám, amelyben a frissen szerzett dolgok vannak. - Választhatsz egyet, bármelyik is legyen az, végre egy normális ruhát vehetnél magadnak belőle - húzom el a számat fintorogva.

- Nem kérek semmit - válaszolom. - Habár egy valamit de... Taníts meg lopni. Mármint úgy ahogy te, hogy ne vegye észre senki. Hogy még te se vedd észre - nézek mélyen a szemébe. Remélem igent mond. Mondjon igent! Mindent megtanulhatnék tőle, mindent! És talán addig sem lennék egyedül, mert eddig csak ő az aki egy kicsit is hasonlít rám. Meg tudja téveszteni az embereket, mesteri tolvaj. Csak egy különbség van kettőnk között. A fizikai erő.

Rémeset álmodtam ma éjjel, egy férfi és egy nő támadt rám, megátkoztak, én pedig semmit sem tudtam tenni. A legnagyobb félelmem, hogy ez az egész mégsem álom volt, hanem látomás, és tartok tőle, hogy be fog teljesülni.
Még ennek a hatása alatt állva járkálok a piacon. Meg kéne vennem a hozzávalókat a mai ebédhez és vacsorához, de még ötletem sincs, hogy mit főzhetnék, és az álomnak köszönhetően kedvem sincs a tűzhely mellett álldogálni. Legszívesebben kimennék az erdőbe, és sétálnék egy nagyot, hogy a fejemet is kiszellőztessem. Axetalt hiányával sem tudok mit kezdeni, a druidákkal történtek óta. Egészen addig a dologig, vissza tudtam fogni saját érzéseimet, de most már képtelen vagyok rá. De lehet, hogy már meg sem próbálom.

A kedvenc zöldségesemnél járok, és a szebbnél szebb gyümölcsöket nézegetem, kicsit elmélázva. Ekkor hirtelen meglök valaki, elrebeg egy elnézést, majd tovább siet. De hiszen ez Dalion. És milyen jó kedve van. Valamint még köszönésre sem méltatott, pedig azt hittem, hogy ezen a flegma viselkedésen már túl vagyunk. Visszateszem az almát, amit a kezemben tartottam, és a fiú után indulok, aki hazafelé tart. Legalább beszélgetek is vele egy kicsit.

A reggeli felöltözést, és reggelizést immáron nem először, csak kutya futtában tudom elvégezni. Anyám, ha tehetné, még pizsamában is elrángatna a piacig, ne hogy a konkurens zöldség termesztők elhalásszák a vevőinket. Utálom az ehhez hasonló álmos és csipás reggeleket.

Mire kiérünk a piacig az árukkal, nagyjából fölébredek. Kilószámra cipelni a gyümölcsöket és zöldségeket frissítően tud hatni az elmémre. Kipakolászunk a bódéknál, mikor is megérzem az izmaim sajgása mellett azt a nyugtalanító érzést, amitől kiráz a hideg, és föláll a szőr a hátamon.

Igyekszem ezt figyelmen kívül hagyni, ezért továbbra is sugárzó mosollyal fogadom a vevőket, és készségesen segítek mindenkinek. Odalépek egy fiatalos, barna hajú, és igen csinos hölgy elé. Látom arcán hogy valamit ő is érezhet a baljós energiákból, és már épp rákérdeznék a dologra, ám hirtelen megfordul és elszalad az egyik szomszédunk után, azután a bunkó után, aki soha nem köszön.

Egy ideig követem őket szememmel, ahogy sebesen haladnak, majd eltűnnek az emberek forgatagában. Pár pillanatig figyelmem lankad, gondolataim elkószálnak, mindenféle dolgon merengve, a szaladó, ideges hölgyön, a gyümölcsökön, a bárányfelhőkön, ám ezt a kellemes, idillikus momentumot megszakítja édesanyám ijedt sikolya. Tekintetemet a pulttal szemben álló vásárlóra kapom, fölmérve hogyha tolvaj, milyen erős, van-e nála fegyver. Ám érzéseim az első röpke pillantásból sejtik, az úr nem lopni jött, furcsán ismerős az arca, és egy tolvaj ugyebár nem olyan hülye, hogy kétszer akarjon egy helyről lopni, legalábbis ezt feltételezem, bár mindig is túl jó véleménnyel voltam az emberekről. Édesanyám viszont nem ok nélkül sikított, és riadalmának az oka a következő másodpercben hangzik fel az éterben, és ez mondat szinte lebénít, megijeszt, majd felmelegít. Érzelmi kavalkádnak lakhelyévé válik testem, és félik hogy ez nem lesz hasznomra az elkövetkező percekben.

- E-ez apád, úristen, Hans!

Ideje lesz kimennem a városba. Ételem már pár napja elfogyott, és már úgy korog a gyomrom, hogy azt visszhangozzák a kőfalak. Fel kell mennem, de én nem akarok. Félek is, ez a város eddig csak bántott engem, bár Axetalt nem. Ő hiányzik, az öregen kívül ő volt az egyetlen, aki kedves volt hozzám, pedig ő látta, hogyan nézek ki. Mégsem vetett meg. De akkor miért nem vett magához? Miért nem maradt itt velem? Most olyan egyedül vagyok.

Kordul egy hatalmasat a gyomrom, ezért muszáj lesz kiosonnom. Magamra veszem a köpenyt, a csuklyát a fejemre csapom, és a szemembe húzom. Mikor épp senki nem figyel előbújok, és máris a főtéren találom magam. Hatalmas a nyüzsgés, én pedig lehajtott fejjel sietek át a tömegen. Rettegek, hogy valaki észrevesz...

Egy hatalmas sikoly rázza meg a piacot, az én fülemet pedig nagyon bántja. Észrevettek, végem van. Már futásra adnám a fejemet, amikor észreveszem, hogy nem tőlem riadt halálra az a nő, messzebbről jött a hang. Kíváncsi vagyok mi történt, olyan szívesen odamennék... De nem lehet, lelepleződhetek. De a kíváncsiságom sem hagy nyugodni...

A szemem továbbra is tányérnagyságúra tágulva mered az előttem álló személyre, az apámra, aki már évekkel ezelőtt elégett a máglyán, így hát, mit ne mondjak eléggé meglepő hogy itt van, és határozottan él.

A tömeg mostanra szinte körbe vette a bódénkat, és rájuk pillantás nélkül is pontosan tudom, hogy az öregasszonyok, és középkorú emberek mind rettegve és teljes tanácstalansággal figyelik apámat, aki még mindig abban a ruhában van, amiben akkor láttam utoljára, mikor fölvonszolták a gallyak, és ágak alkotta vesztőhelyre, melyet azért alkottak neki, mert úgy hitték mágiát használ.

Istenem, halvány fogalmam sincs, miért él, és áll itt, de nem is érdekel ebben a pillanatban. Reszkető anyám mögött elhaladva, tekintetemet egy pillanatra sem elszakítva apámtól kisétálok a bódé mögül, és bár kissé lassan, de határozottan odamegyek hozzá. Szemem sarkából kristályfényű könny indul útnak, végig szánkázva arcomon, majd mintha csak pihenne, megül állkapcsom csontján. Nyelek egy nagyot, fölemelem kezeimet és átölelem őt. Ajkaim mögül zokogás hangja hallatszik fel, arcomat a vállába fúrom, és szorosan ölelem. Tétova mozdulattal ő is átkarol.

-Kisfiam.. Ne sírj… többé ne sírj értem, nem kell. Itt vagyok.

-Mégis hogy... hogy lehetséges, hogy itt vagy? Nem haltál meg? De igen, én láttam. Szellem vagy, vagy netán valami aljas bűvölet? – elhúzódom tőle és kétségbeesetten figyelem borostás arcát, fáradt szemeit. – Mióta vagy életben...ismét?

- Nem tudom hogy lehetek életben fiam. És alig egy órája. De...nem számít. Mindennél fontosabb hogy ismét veled, és anyáddal lehetek. – rámosolyog vállam fölött anyámra, aki boldogan zokogva kiront a pult mögül, és édesapám nyakába ugrik. Évek óta nem láttam rajta ilyen boldogságot, és az én szívem is örül. Ám megtanultam, hogy ami elromolhat, az el is romlik, így igyekszem magamat nem beleélni a dologba, már amennyire ez lehetséges ebben a helyzetben. Minden valószínűséggel ez valami boszorkány, vagy varázsló műve lehet, és ez esetben úgy vélem, aggódni kell.

Nem bírok magammal, muszáj megnéznem, hogy mi történik ott. Óvatosan közelebb megyek, hátha el tudok rejtőzni a nagy zűrzavarban. Szerencsémre egyelőre senki nem vesz észre, remélem, hogy ez így is marad, bár én úgy érzem, hogy minden szem, ami nem a közelben folyó dologra néz, az rámtapad.

Mikor közelebb érek meglátok egy szőke fiút és egy nőt látok a zöldségesnél, akik egy férfivel néznek farkasszemet. Úgy tűnik ismerik, és ahogy a pletykákat hallottam a vénasszonyoktól, akik mellett eljöttem, a férfi már halott. De akkor most hogy lehet itt? Szellem lenne, ahogy az a másik nő visított, vagy csak valami látomás? Ki tudja mi lehet, de nem lehet gonosz, ha a fiú társaságában lévő nő a nyakába ugrik.

Egyre nagyobb a nyüzsgés, az emberek egyre inkább körülállják a standot. Egyre közelebb vannak hozzám, van aki hozzám is. Ereim dübörögni kezdenek, ahogy a félelem még jobban a hatalmába kerít. Menekülnöm kell, minél előbb el kell innen tűnnöm, mielőtt lelepleződnék. Most senki sem sietne a segítségemre, lehet, hogy már itt felkoncolnának az emberek. Próbálok hátrálni, de mindig valakibe beleütközök. És érzem, hogy a fejemről kezd hátracsúszni a csuklya. Gyorsan megigazítom, és remélem, hogy senki nem vette észre, hogy egy pillanatra szabaddá vált az arcom és a szemem.

Percek telnek el, anyám boldogan csacsog apámnak az elmúlt évekről, büszkén mesél a kertünkről, én meg közben csak állok és figyelem őket, az örömöm viaskodik a kétségeimmel, és egyelőre fogalmam sincs melyik fog győzni. Apa fölemeli a hatalmas tenyerét, s végig simít vele a hajamon. Mindig azt gondoltam, hogy akkor keze van, hogy ha ráülnék, elférnék rajta. Persze, így, már félig felnőtt szemmel, tudom, hogy ez nem lenne megoldható.

Elszakítom szememet kettősükről, ismét végignézek a tömegen, amely mostanra már lehetetlenné tette a közlekedést az Alsóváros utcáin. A sok pletykaéhes keselyű. Utálom az ilyet. Elhiszem hogy ez most a legnagyobb látványosság, de azért mégis, így megbámulni valakit, az szinte már pofátlanság.

Fejemet lassan fordítom vissza, ám ami szemem elé tárul, nem az, amire számítottam. Látom, hogy atyám szemeit az üresség köde fedi el, arcát előbb a közöny, majd a dühös vicsorgás csúfítja el, és az a hang… a hang, amivel anyámhoz szól, azt már most tudom, hogy sosem feledem el. Elkapja édesanyám nyakát, fölemeli a földről, és nyálat fröcsögve köpi a szavakat.

- Te szutykos, te szajha! Miattad haltam meg, te beszélted rá Uthert! – ujjai tovább szorulnak anyám nyakán, én pedig gondolkodás nélkül, hátratámasztom egyik lábam, hogy kellő lendületet véve nekironthassak. Elkapom derekát, és a földre taszítom. Édesanyám levegőért kapkodva a saját torkához nyúl, és riadtan csúszik hátra a földön eltávolodva tőlünk.

Én minden erőmet bevetve igyekszem a földre szorítani őt, és ez nagyjából sikerül is, áldom érte a sokévi kerti munkát. Értetlenül figyelem az arcát, fogalmam sincs mi válthatta ki belőle az állatot. Ekkortájt jut el agyamig, amit mondott.

- Apa, te miről beszélsz? Anya nem beszélte rá Uthert semmire. – szemöldök ráncolva közelebb hajolok hozzá, megszaglászom, hátha érzek rajta valami különöset, de az egyetlen, ami feltűnik, az egy kesernyés, ámde nem feltétlenül kellemetlen illat, amit az egész teste áraszt. Ha tippelhetnék, ilyen a halál szaga. Halkabban folytatom mondani valómat. – Tudod, és én is tudom jól, hogy azért mentél a máglyára, mert engem védtél. Mi köze ennek anyához? – szememet ismét könny lepi el, gyűlölök visszaemlékezni arra a reggelre, amikor elégett értem. Ez örök seb marad, hisz bár ő döntött így, én meg gyerek voltam, az én hibám hogy meghalt. Csak is az enyém.

Nem szeretnék lelepleződni, mert bizonyosan összefüggésbe hoznának engem a szellem megjelenésével. Próbálok láthatatlan maradni, és kifelé igyekszem a tömegből. Inkább éhezek még pár napig, mint hogy máglyára vessenek, vagy agyonverjenek az emberek. Ráadásul nem tudom, hogy mit váltana ki belőlem a félelem, mert már most is úgy érzem, hogy lángol a vérem.

Egyre rémültebben próbálok eltűnni, de ekkor egy szőke hajú nő egyenesen a szemembe néz. Rossz érzésem van tőle, mintha belém látna. És az a vigyor, amit felém küld még több aggodalommal tölt el. Nincs sok időm rajta tűnődni, mert újabb sikoly rázza meg a piacot. A stand felől jön a hang, és az emberek eszeveszetten rohangálni kezdenek. Egy utolsó próbálkozást teszek a menekülésre, ám ekkor valaki nagy erővel meglök, és ezzel lerántja a fejemről a posztót. Hunyorognom kell pár pillanatig, túl erős a szememnek a napfény.

- Egy szörnyeteg! Egy szörnyeteg! Az ő műve volt!! - ordítja egy lány.

Lelepleződtem, és nem tudom, hogy mit tegyek. Futni... ez lenne a jó megoldás, de már kezdenek körbevenni az emberek. Valóban úgy néznek rám, mintha egy szörny lennék. De én nem vagyok szörny!

Nem akarom, hogy elkapjanak, nem akarom, hogy bántsanak. Nem akarok bántani senkit!

/Hans/

- Igen, a te hibád. Mindkettőtök hibája, mindkettőtöket megöllek! Mindkettőtök Uther aljas szolgája! - édesapád egyre nagyobb ostobaságokat beszél, szinte biztos vagy benne, hogy ez már nem ő. Apád nem hibáztatna téged, és főleg nem mondana olyat, hogy Uther szolgája vagy. De mégis rendkívül fáj számodra. Könnyeidtől alig látod az arcát, ő pedig kihasználja az alkalmat: varázsigét mormol, te pedig hatalmas erővel nekivágódsz a gyümölcsös ládáitoknak. Ha nincs is magánál, az ereje még mindig hatalmas...
Kezd minden összefojni, az emberek lármáznak, nem is hallod, amit ordítanak. Mindegy is, tudod, hogy nem fog senki a segítségedre sietni. Apád szellemének arcára egy vérszomjas mosoly ül ki, és már készül a következő rontásra. Ekkor azonban rekedtes hangot hallasz a közelből...

- ...Irgalmazzon neked a mindenható Isten és bocsássa meg vétkeidet és vezéreljen az örök életre...

Nem érted, amit mond, minden bizonnyal a templom nyelvén van. Felismered, hogy ez valami imádság lehet. Apád mindenesetre megdermed, mintha visszatérne arcára az értelem. Még utoljára aggódóan rádnéz, majd eltűnik...

/Lady Annthea/

A tömeg egyre hangosabb, te pedig próbálod logikusan felmérni a helyzetet, azonban Dalion karon ragad és a tömegbe húz.
- Valami balhé van, ne maradjunk ki! Lehet még válaszokat is kaphatunk - mosolyog rád, ez a meggondolatlan arc pedig nagyon ismerős. De nem tudsz mit tenni, mert már ott is vagytok a cameloti nép sodrásában. Sikolyokat hallasz, majd egy lány ordítva fut el melletted: - Egy szörnyeteg, egy szörnyeteg!
Nem érted, de ekkor meglátod, hogy miről beszél a lány: egy hófehér bőrű fiút látsz. Még soha nem találkoztál hasonlóval...

/Cada/ (A következőre kell majd reagálni:D:)


*Dalion*

Egy hófehér bőrű fiút pillantunk meg, akinek nemhogy haja, de mégcsak szemöldöke sincs! Te jóságos ég! Még soha nem láttam ilyen elképesztő embert, és egy pillanatig nem tudok mást csinálni, csak pofátlanul bámulni, akárcsak a többi cameloti lakos. Furcsának furcsa, de nem találom ijesztőnek. Inkább különlegesnek... belülről mindenesetre ellenszenves érzés jár át. Damien, undorodsz? Ez csak egy fiú!
A nép is elkezd azonban zúgolódni, és különféle mocskos dolgokat ordítani. Mi ütött ezekbe? Talán magamnak keresem a bajt, de megesik rajta a szívem: egy ilyen remegő, félős tekintetű kis lény már hogy lenne gonosz?
- Azonnal hagyják abba! Ez csak egy fiú! - kiáltom, ahogy arrébblököm az egyik férfit, aki már rugdosni próbálta szerencsétlent. - Jól vagy? - nézek rá, és valahogy érzem, hogy ezzel a lépésemmel sikerült nemcsak magamat, de Damient és Lady Anntheát is óriási kalamajkába keverni...

Némán zokogva hallgatom édesapám rágalmazó szavait, és tudom hogy ez nem ő, mert ő ilyet sosem mondana nekem, nem róná fel ezeket, mégis, ez a tudás vajmi keveset segít nekem. Vállaim rázkódnak, fejemet lehajtom kissé, alig látok valamit könnyeimtől, és az arcomba hulló szőke hajszálaktól.

A következő pillanatban már csak azt érzem, hogy egy erős rontás repít vagy két métert, és neki vág a kemény gyümölcsös ládáknak. Fájdalmasan felnyögök, hátam roppan egy nagyot, majd erőtlenül lecsúszok a ládák oldala mellett és eldőlök a földön. Próbálok megmozdulni, de igyekvésem annyi, mint halottnak a csók, teljesen felesleges.

Fátyolos tekintettel körbe nézek, ám az emberek amorf formákat öltve összeolvadnak egy hatalmas homályos folttá, és lassan már ennyit sem látok, a fájdalom ellen védekező agyam eltompít mindent, hogy hamar az ájulás keltette álomtalan álomba merülhessek, ahol már nem fáj semmi.

De én nem akarok elájulni, akaraterőm minden morzsájával koncentrálok a külvilágra, hogyha látni nem is, legalább hallani hallhassak valamit. Először életlenül, puszta suttogásként, majd egyre hangosabban, közelebbről hallok egy rekedtségtől torzuló hangot, amely imádságot mormol. Ha egyszer fölébredek, megköszönöm anyámnak, amiért elvitt néhányszor misére.

Apám felé fordítom pillantásom, aki valami oknál fogva, gyanítom az imádság lehet az, megdermed, és a düh lassan eltűnik arcáról, az értelem visszatér tekintetében, amely most riadtam rám mered, látva mit tett míg nem uralta elméjét. Aggodalom uralja el barna szemeit, tesz egy tétova lépést felém, majd hirtelen megfordul, és sebes léptekkel eltűnik.

Az emberek egyre jobban zúgolódnak. Habozok, talán nem kéne közéjük menni, ki tudja mi folyik ott. Még nézelődnék egy darabig, amikor Dalion megragad és szó szerint berángat a tömegbe. Már épp elégedetlenkednék, amikor megszólal.

- Valami balhé van, ne maradjunk ki! Lehet még válaszokat is kaphatunk - mondja mosolyogva. Ez Damien arca, tehát ha csak egy pillanatra is, de feltört személyisége a mélyből. Ennek egy picit örülök, de máris a tömeg közepén állunk, és Dalion hangját elnyomja egy lányé, aki valami szörnyetegről óbégat menekülés közben.

Ekkor meglátok egy különleges fiút. Bőre fehérebb mint a hó, és vörös szemeivel ijedten pillantgat a földön, az őt egyre inkább körülvevő tömegre. Ő lenne a szörnyeteg? Én valami sok fejű, mérget okádó lényre gondoltam, nem pedig egy ilyen fiúra. Inkább angyal, mint szörnyeteg. Ezek pedig bántani fogják... Valamit tenni kéne, bár nem tudom mit.

Már a földre is lelöktek, és teljesen körbevettek. Már nagyon félek, remegek is, és próbálom apróra összehúzni magam, de ezek csak jönnek. Mindenfélét ordítoznak nekem, és érzem, hogy feltörni készül belőlem valami, aminek nem kellene. Bár tudnám ezt befolyásolni, vagy ha csak vissza tudnám tartani.

Teljesen pánikba estem, egy férfi már éppen belém rúgna. Kiteszem magam elé a kezem, és érzem, hogy a tenyerem egyre forróbb, már éget, fáj. Istenem mi lesz most? Mi lesz velem, ezek megölnek.

Ekkor egy fiú rohan oda egy nő társaságában. Arrébb löki a férfit, és lehajol hozzám.

- Jól vagy? - kérdezi tőlem, és mikor megérintene, én ijedten húzódok arrébb. Kedvessége meglep, és meg is rémiszt, hiszen nem sokakat érdekel, hogy hogy vagyok, inkább mindenki a halálomat kívánja, mikor meglátják az arcomat.

Válaszol bólintok egyet a fiúnak, de hogy megérintsem, még most sem hagyom. Felállok a földről, de a tömeg még mindig körbe vesz minket. Már hárman várjuk a zúgolódó tömeg reakcióját, a szőke fiú, a hölgy, és én. Fülemben érzem szívem vad dobogását, és már fájdalmasan ég az arcom a napfénytől.

/Hans/

Reggel a városban sétálgatok. Különös esetekkel tértek be ma hozzánk a templomba, miszerint elhunyt lelkek járkálnak Camelotban. Habár pap vagyok, de nem bolond: ilyesmi nem történhet meg csak úgy, akik egyszer elmentek, azok nem jönnek vissza. Van néhány kirívó eset, de csak elvétve. Ma hajnalban azonban tömegesen riasztottak fel álmomból, hogy ők bizony látták őket. Aztán a templomban sem fogadott más kép... Úgy döntöttem, hogy kezembe veszem az ügyet.

Egyelőre nyugalmasnak tűnik a város, semmi nyoma az emberek riadalmának. Bizonyára sokan titkolják, nem akarnak beszélni ilyesmiről. Főleg, hogy eddig csak máglyán elégett lelkek tértek vissza.
A rózsafüzérem szorongatva sétálok, amikor egyszercsak meglátom, hogy a tömeg a piac felé morajlik. Követem őket, majd szemtanúja leszek annak, ahogy egy szellemférfi beszélget a hozzátartozóival! Egy szőke fiúcska és egy asszony ölelik át a férfit. Nem akarok hinni a szememnek, hisz erre a férfira én is emlékszem. Szerencsétlen lélek mágiát űzött, sok évvel ezelőtt elégették. Most azonban itt van és beszél! Aztán eltorzul az arca és megtámadja az asszonyt, de a fiú nem hagyja. A férfi azonban varázsolni kezd... tennem kell valamit.

Imádkozni kezdek a lelkéért, egyre hangosabban, az emberek pedig közelebb engednek, amikor meglátnak. Csak segítsen az imám, csak segítsen... Térj meg te bosszús lélek, nyugodj békében.
Ahogy hadarom az igét, a férfi mintha magához térne. Még ránéz utoljára a fiára, majd csak úgy felszívódik. Istenem, mi történhetett? Nem tudom, de közeleb lépek az ijedt fiúcskához és az asszonyhoz.
- Jól vagy, fiam? - segítem fel, majd a rémült asszonyhoz fordulok: - Kérlek, nyugodjatok meg. Mindent megteszek, hogy szeretett hozzátartozótok visszatérhessen oda, ahonnan megidéztétek lelkét. Isten a segítségünkre lesz.

/Cada/

Na, most nagyon-nagyon nagy pácban vagyunk. Az emberek körülállnak, és mostmár engem is úgy bámulnak, mintha legalább hat karom és két fejem lenne. Valahol a belsőmben érzem, hogy valaki azt suttogja, hogy "Hogy lehetsz ilyen szerencsétlen?", és ha lehetne, most megfojtanám magamat, vagyis nem, mert pontosabban Damient.
Mit csináljak? Na mondd meg nagyokos, te vagy a mágus, csinálj valamit. - gondolom, de ez inkább csak gúnyolódás, mert nem hiszem, hogy képes lenne úgy varázsolni, hogy azt nem veszik észre. Bizonyára ezeket a gondolataimat is hallja, mert nagyon nagy mérget érzek már megint. Furcsa szavak kezdenek az agyamban végigfutni, melyeket szinte hangtalanul ejtek ki.
A háttérben ekkor az egyik kútból, mint láva kezd el kitörni a víz. Ezt én csináltam? Az emberek mindenesetre arra néznek, én meg kihasználva az alkalmat bólintok Lady Anntheának, majd megragadom a fiú kezét és futni kezdek...

/Lady Annthea/

Látod, ahogy Dalion varázsol, habár minden bizonnyal ez már megint Damien műve. Amilyen forrófejű, képes előtörni a személyisége, hogy segítsen a testvérének. Látod is, ahogy a közeli kútból feltör a víz, az emberek figyelme pedig elterelődik. Itt az alkalom, te is tudod. Dalion a fehérbőrű fiúval futni kezd, te pedig követni akarod őket, azonban egy nagydarab férfi elállja az utad.
- Te is velük vagy, igaz? A szörnyeteg barátja vagy?! - ragadja meg a karod, miközben a két srác már a távolban van. Nagy pechedre egyedül maradtál, az emberek figyelme most rád irányul...

Az idegen fiú mágus! Szinte felrobbantja a kutat, majd kézen fog, és rángatni kezd, majd futni. Én persze rohanok utána, de nem tudom merre akar vinni, semerre nem találunk búvóhelyet, csak a vár alatti kamrákban.

- Erre - mondom, és most én húzom őt másik irányba, egyenesen rejtekhelyem felé. Szerencsénk van, mert erre éppen senki sem jár, mindenki a térre özönlött. Üldözőinket is megtévesztettük, így szabad utunk van. Egy pillanat múlva már el is tűnünk egy járatban, és soha senkinek nem fog eszébe jutni, hogy itt keressen.
- Köszönöm, hogy segítettél - lihegem, amikor utunk végére értünk. - Cada vagyok - mutatkozok be. Kis zugomban meggyújtom a gyertyákat kezem egy mozdulatával, ezt megtanította Axetalt. A földön könyvek hevernek, valamint néhány pokróc, amikben bugyolálom magam ha hideg van, és azon is alszom. Vödörben tartok vizet is, ezért azzal meg is kívánom. - És miért segítettél? - kérdezem halkan, de szemébe nem nagyon merek belenézni.

Damien végképp előbukkan, és használja az erejét. Az az ostoba, most magát is nagy bajba keverte, de legalább a zűrzavarban el tudtak inalni. Nekem is azt kéne tennem, hát indulok is. Ám ebben a pillanatban egy nagy termetű férfi áll elém.

- Te is velük vagy, igaz? A szörnyeteg barátja vagy?! - kérdezi, és nyomatékosítja is. Jó erősen megszorítja karomat, ami nagyon fáj. Én ijedt arcot vágva ránézek, és legártatlanabb tekintetemet veszem elő.
- Nem uram - rázom meg a fejemet. - Elbájoltak, kényszerítettek - vetem bele magam a hazugságok zuhatagába. Ki kell vágnom magam, mert különben máglyára kerülök, valamint időt is kell nyernem Dalionéknak, hogy eltűnhessenek. De ha tovább folytatom ezt, a hófehér bőrű fiút keverem nagyobb bajba. - Nem emlékszem semmire. Te mentettél meg? - nézek továbbra is a férfira, és remélem, hogy hisz nekem így, mert mágiával is elérhetném, hogy elhiggye minden szavamat, de azt nem akarom.