Alsóváros főtere

A város legforgalmasabb része, ahol megtalálható a piac és a különféle műhelyek.

PK

Az Anntheánál töltött vacsora után jóllakottan feküdtem le, és mára teljesen kipihent vagyok. A reggelim persze nem volt olyan fenséges, mint a tegnapi vacsora, de nem futja többre. Úgy döntöttem ezért, hogy ma feltétlen felkeresek pár műhelyet, hátha besegíthetek valami kis fizettségért.
Az utcákat járva be is térek az öreg kovácshoz, aki gyermekkorom óta jó ismerősünk. Csupán az ő nagylelkűségének köszönhetem, hogy minden nap van mit az asztalra tenni. Persze nem számíthatok mindig az öregre, ezért is lenne jó, ha mondjuk az idős Gaius tényleg alkalmazna. Még tegnap este is pár gyógytan könyvet olvasgattam, de hiába, az álom hamar elnyomott...

Miután végzek a kovácsnál már dél körül járhat az idő. Eszembe jut Annthea, de rögtön ki is verem a fejemből az ötletet. Annyira pofátlan már tényleg nem leszek, hogy bekéreszkedek hozzá enni.
Ezen gondolkozva megyek tovább, amikor egyszercsak meglátom az utcán Merlint. A fiú kedvtelenül visz a kezében két darab csizmát, miközben alig figyel a lába elé. Bizonyára nincs jó kedve, de ez foglalkoztat a legkevésbé. Nem fogom kihagyni az alkalmat, hogy beszéljek vele.
- Hé, Merlin! - kiáltok rá vidámnak szánt hangon, majd utolérem.

Éppen a cipész mesterhez igyekszem az Alsóváros utcáin, de gondolataimban máshol járok. Bőszen kopognak lábaim a köveken, amikor egy vidám hang csapja meg a fülemet, és tulajdonosa a nevemen szólít. Hátra nézek és a tegnapi fiú jár már mellettem.
- Oh, Dalion - sóhajtom. Rámosolygok, de inkább gondterhelten. - Hogy vagy? - kérdezem tőle illendőségből.

- Én remekül - válaszolok, és most annyira nem is hazudok sokat. Merlin arcán azonban hamis a mosoly, ezt egyből ki tudom szúrni, mivel körülbelül én is ilyen arcot vághatok legtöbbször. - De látom te nem. Úgy érzem rosszkor állítottalak meg. Valami baj van? - kérdezem, bár nem vagyok benne biztos, hogy meg is fogja velem osztani a problémáját. Elvégre egy napja ismer engem... de hátha, hisz eléggé az a barátkozós.

PK


- Artúr már megint elhalmozott feladatokkal. De az én hibám, hogy elaludtam, így éhgyomorral kellett vadászni indulnia - ismerem be hibámat. Mert meg kell hagyni, hogy Artúrnak valóban igaza volt. De csak ebben, és semmi másban. - Tehát most elviszem a csizmáját a cipészhez, aztán újból megtisztítom a páncélját, mintha tegnap nem tettem volna. Később megélezem a kardját, de csak azután miután a lovai alól kitrágyáztam, majd lecsutakoltam, megitattam, megetettem őket. És még ezután mosnom is kell rá - hadarom teendőim egy részét. - És akkor majd ha hazatérek, még Gaiusnál is takarítanom kell - morgok még utoljára, és picit gyorsabban kezdek lépkedni. Dalionnak biztos nem telik túl nagy erőfeszítésébe tartani velem a lépést. - Merre indulsz?

Merlin felsorolja a feladatait, ami igazából tényleg sok egyetlen szolga számára. Bár nem ismerem Arthur herceget, de már most utálom. Bizonyára az apjára ütött... a gondolatra ökölbe szorul a kezem, de tűrtőztetem magam. Hihetetlen, hogy ilyen alakok uralják a királyságunkat. Ez az Arthur sem lesz jobb, ha egyszer a trónra kerül. Remélem minél előbb... - Én is erre megyek - mondom, miközben megyünk tovább. - Egyébként nem értem, hogy hogy tűröd a herceg parancsolgatásait! A helyedben már rég kiléptem volna! - felelem eltűnődve. Az biztos, hogy nem hagynám, hogy valaki így bánjon velem. Habár én nem látok bele a kapcsolatukba... - Amúgy, Gaius-szal beszéltél? Tudod, ha esetleg alkalmazna... Akkor talán neked sem lenne annyi dolgod! - terelem a szót a lényegre, hisz elsősorban ezért szólítottam le. Na meg, hogy kicsit még jobban a közelébe férkőzzek. Muszáj lesz látnom ennek az idétlen kinézetű srácnak az isteni varázserejét.

PK

Az kérdezi, hogy miért nem lépek ki... Ha tudná azt, amit én. Ha tudná, hogy Artúr lesz ennek a világnak jóformán megmentője. És ha azt is tudná, hogy Artúr valójában mennyire jó ember... De persze, nem kezdhetek áradozni róla, anélkül, hogy le ne buktatnám magam vagy pedig el ne árulnám a jövendöléseket.

- Mert szeretem szolgálni Artúrt - bököm ki. - És sajnos elfelejtettem szólni Gaiusnak - sajnálkozom. - Későn értem haza, akkor már nyugovóra tért, ma pedig egyből rohantam Artúrhoz. De keresd fel nyugodtan, mondd neki, hogy beszéltél már velem. Szerintem örömmel fogadna téged - mosolygok most már jóval őszintébben. Közbe odaérünk a cipészhez, ahol én pár pillanat alatt elintézem a dolgaimat, és máris az ajtó előtt állok ismét.

PK

Merlin azt mondja, hogy bátran kérdezzem majd meg Gaiust. Jobban belegondolva kicsit tartok az öregtől, elvégre Dalion egy-kétszer megfordult nála egy-egy könyvért. Mi lesz, ha nem úgy viselkedek, ahogy anno a bátyám viselkedett? Kicsit tartok a találkozástól, de bízok a képességeimben...
Eközben elérünk a cipészhez is, ahonnan Merlin egy pillanat múlva már ki is jön. Érdeklődve néz rám, bizonyára, hogy én merre megyek tovább.
- Merlin, az igazat megvallva nekem nem kell sehova sem mennem. Azért jöttem el idáig, mert gondoltam lóghatunk kicsit együtt - mondom moslyogva, a legbizalmasabb mosollyal az arcomon. - Tudod, egyedül élek és néha unatkozom - hazudom, hisz minden időmet szinte azzal töltöm, hogy a varázslást gyakoroljam, vagy a bosszút tervezgessem Uther ellen. - Szólj nyugodtan, ha feltartalak. Vagy ha gondolod segíthetek is - most a fogamat is kivillantva vigyorgok, és már majdnem rosszul vagyok attól, hogy milyen kedvesen viselkedek. De hiába. Nagyon kíváncsi vagyok erre a fiúra.

PK

Azt mondja szívesen segítene... Meglep, mert nem szokták ezt csak úgy felajánlani nekem, egy egyszerű szolgálónak. Ráadásul Dalion nemesnek tűnik, ami még nagyobb ellentmondást szül. Miért segítene mondjuk trágyázni egy olyan fiatalember, akinek nemesi vér csörgedezik az ereiben.

- Pedig biztos, sok ifjú hölgy segítene a magányodon, ha kívánnád - mondom vigyorogva, majd megigazítom tarisznyámat a vállamon. - Hát egy kis segítség igazán jól jönne - gondolkodok el az ajánlatán. Legalább ha rosszban sántikál a közelemben lesz. De ugyan, miért is törné rosszban a fejét? Nem hiszem, hogy oka lenne rá egy ilyen vidám ifjúnak.

PK

- Pontosan ez az Merlin. Túl sok fiatal hölgy, és mind csak azért, mert Isten szőkének és kék szeműnek teremtett - válaszolok kissé gunyorosan. Ez az igazság. Elegem van minden ellenkező nemű egyedből, semmi mást nem tudnak nézni az emberen, csak a külsejét. Egyiket sem érdekli, hogy hogy érzek belül...kiábrándító. Egyedül Lady Annthea nem tett még ajánlatot, habár erre nem is hiszem, hogy sor fog kerülni... Remélem, különben olyan goromba leszek vele, mint még soha.
- Na, örülök, hogy elfogadtad a segítségem. Lehet nem úgy nézek ki, de hozzá vagyok szokva a kétkezi munkához. Sajnos a családunk eléggé elszegényedett - vallom be, magam sem tudom miért. Kezdek túl sokat elárulni magamról, ez pedig nem tetszik. Ez talán Merlin hatása? A végén még én is ilyen barátkozós idióta leszek. Nem akarom!

PK

- Képzelem milyen rossz lehet neked. Úgy sajnállak Dalion, hogy ennyi lány hever a lábaid előtt - viccelődök, és megérintem a vállát. - Akkor hol kezdjünk? Páncél pucoláshoz van először kedved, vagy a lócitromhoz? - nézek rá vigyorogva, és várom a válaszát. Ahogy jobban megszemlélem, észre veszek valamit a szemében. Valami egészen furcsát látok a tekintetében, nem tudom, hogy mi lehet, de nem tölt el igazán aggodalommal.

PK

- Akkor kezdjük a páncél pucolással. Ahhoz legalább értek. Apám anno Uther lovagjai közé tartozott, sokat kellett takarítani a páncélját - emlékszek vissza elfintorodva. Anyám sokszor elintézte neki varázslattal, de 15 évesen, amikor felfedeztem az erőmet már az én feladatommá vált...Sokszor töprengek azon, hogy vajon most hol járhat atyám. Lehet új életet kezdett, engem pedig teljesen elfelejtett. Nem lepne meg...De nem gondolok inkább rá. Merlin vigyorogva néz rám, és kezdem azt hinni, hogy én is ilyen boldog vagyok.
- Igazából mindegy mivel kezdjük, habár a lovaktól mindig tartottam kissé - jegyzem meg vigyorogva. - De ez persze titok. Egy férfi ember számára ez szégyenletes!

PK


- Ne félj, nem árulom el senkinek a titkodat - nevetek fel. - Akkor irány Gaius lakása, és vessük bele magunkat a munkába - húzom el a számat. De végre nem egyedül kell dolgoznom, magányosan. Igaz így lassabban fogunk végezni, mint ha mágiával csinálnám, de biztosan jóval szórakoztatóbb lesz.

PK

- Kösz, nagyon rendes vagy - mondom én is nevetve, majd Gaius otthona felé vesszük az irányt. Nos, nem is hittem volna, hogy ilyen hamar be fogok vágódni. Érdekes lesz páncélt tisztítani varázslat nélkül, de az is lehet, hogy ideje lebuktatnom magam Merlin előtt. Ez az ötlet nem is olyan rossz. Habár általában kínosan ügyelek rá, hogy még véletlenül sem használjak varázslatot mások előtt, most úgy érzem meg kell tudnia, hogy még jobban elnyerjem a bizalmát. Nem hiszem, hogy ezzel bármit kockáztatnék, Merlin a legutolsó ember, aki elárulna egy varázslót. Legalább is ha tényleg ő is az, akkor nem fog másképp tenni...Ha pedig nem így van, akkor így jártam. Kihívás az élet.

Épp Gaiuséktól sétált hazafelé, és mosolyogva gondolt vissza arra, hogy Merlin már megint mennyit beszélt. Jól tudták, hogy egyedül él, ezért soha nem bánták, ha néha náluk maradt kicsit a rengeteg munka után. Éppen elmerengett azon, hogy mennyire jól érezte magát, amikor valaki hátulról megragadta, olyan erősen, hogy menekülni sem tudott. Páni félelem ült ki az arcára, a nyakát érő hűvös lehelettől, szíve a torkában dobogott. Segítségért akart kiáltani, de a félelem a torkára forrasztotta hangját, meg amúgysem hallotta volna meg senki főleg így este. Egyre jobban úrrá lett rajta a félelem...

Igazán jól sikerült az éjszakám, dicső megkoronázása volt ennek a lusta, kényelmes napnak. Szeretőm ma nagyon tüzes és készséges volt, ami nagyon kedvemre van mindig. Csókokkal búcsúzunk a kapuban, és kér, hogy holnap este ismét látogassam meg, de nem hiszem, hogy akkor is lesz hozzá kedvem, főleg, hogy korán reggel vadászni indulunk a herceg parancsára.

Kicsit gyorsabban kezdek lépkedni, hogy hamarabb hazaérjek, és nyugovóra térjek. Most sem csapnak nagy zajt lépéseim, lopakodni már nagyon rég megtanultam. Ahogy a főtérre érek a távolból különös dolgot látok meg. Egy fiatal lányt zaklat egy különös sötét alak. Kezeit hátrafogja, a lány pedig mozdulni sem tud.

Megmarkolom az engem fedő lepel alatt a kardomat, és közelebb megyek.

- Ejnye, no! Hát nem így kell udvarolni, fiacskám! - mondom barátságosnak álcázott hangon, miközben már egészen közel vagyok. - Engedd el szépen azt a kislányt - utasítom, de még mindig nem emelem fel a hangomat.

Már-már az ájulás kerülgettett, annyira bepánikoltam a férfitól és az erős szorítástól a karjaimon.
- Hilaria, te szuka. Hol rejtegeted? - a kérdés hallatán az értetlenség és a félelem keveréke ült ki az arcomra, azt sem tudta ki a fene az a Hilaria, nem hogy azt, hogy hol rejtegetem. Mi a francról beszélhet? Ez futott át az agyamon, de a félelmem még mindig nem múlt. A levegő csak nehezen tört elő tüdőmből, azt hittem itt fogom hagyni a fogam is neadjisten. Ekkor bukkant fel szinte a semmiből a lovag, ahogy közelebb ért, a kardját is kivonta. A remény szinte futótűzként terjedt szét bennem. Segélykérőn néztem rá, hogy mentsen meg. Nem akartam még meghalni...

Hát hiába kedveskedek, ilyen mogorva választ érdemlek? Most igazán felbosszantott, így már ki is vonom a kardomat, és egyenesen rászegezem fél kézzel.

- Megkértelek valamire - hangsúlyozom, és már hangom baljósan cseng. Közben a lányra tekintek, aki ijedten és reménykedően néz fel rám. Oh, milyen szemrevaló... Na de nekem most nem ezzel kell foglalkoznom, ezért megrázom a fejemet. Hiába az a kis bor, amit megittam megtette a hatását. De csak ennyiben ütközik ki, kezem még mindig biztosan pihen a kardom markolatán. - Azonnal engedd el a lányt, ha nem akarod, hogy a fejed elváljon a nyakadtól - morgom már, és egészen közel lépek. Akár el is kaphatnám a lányt, és kiragadhatnám támadója karjaiból.

El is határozom magam, már nyúlok is a karjáért, de közben pengém már a férfi mellkasának feszül, hogy bizonyítsam, minden szavamat komolyan gondoltam.

A félelmem már kezdett alábbhagyni, amikor a lovag a kardját a férfi mellkasára szegezte, majd közelebb lépett. A szemem sarkából már láttam, hogy a karomért nyúl. Nyúljon már! Ki akartam innen szabadulni, hazamenni és lefeküdni végre. Azon gondolkodtam, hogy megszólalok, de inkább mégsem, talán rontottam volna, az amúgy is eléggé rossz helyzetemen. Úgy döntöttem, ha kiszabadultam megkérdezem Gaiust ki lehet az a Hilaria. Vagy mi lehet. Utoljára akkor voltam ilyen közel a halálhoz, amikor a druidák megmentettek.
- Nem engedem el Hilariat, amíg vissza nem kaptam. - már szólaltam volna meg, hogy ki a franc az a Hilaria, amikor a lovag hirtelen kirántott a támadóm karmai közül. Amikor végre biztonságban tudhattam magam, megpillantottam az arcát is támadómnak. Egy sebhely húzódott rajta. Akárhogy gondolkodtam is, egyáltalán nem volt számomra ismerős.
- Hilaria, ezt most megúsztad. De még visszajövök érted! - kiabálja a férfi, és elmenekül. Hangja ijesztően csengett a fülemben még percekig, aztán feleszméltem.
- Köszönöm...hogy megmentett. - mondtam neki még félelemtől kissé remegő hangon. Kedves mosolya kezdte bennem feloldani a feszültséget.

Istenverte ital! Ha most teljesen tiszta lenne az agyam a férfi nem tudott volna elmenekülni, miután megmentettem a lányt. De még láttam az arcát, miután válaszolt. Sebhelyes volt, és olyan különös érzés kerített hatalmába, mintha már láttam volna valahol. De már nyoma sincs.

A lány még mindig karjaimban van, és én rámosolygok, hogy tudja, biztonságban van.

- Köszönöm...hogy megmentett - rebegi, majd elengedem, de csak azért, hogy megcsókolhassam a kezét.
- Lord Aelfgar. Szolgálatára - mutatkozom be, majd meghajlás közben érintem ajkamat selymes kezéhez. - Mit keres egy ilyen csinos, fiatal hölgy, ilyen későn egy ilyen veszélyes helyen? - kérdezem a lánytól, aki tényleg nagyon szemrevaló, ahogy még jobban végig nézek rajta.

Elengedett végre megmentőm, aztán illedelmesen bemutatkozott.
- Lord Aelfgar. Szolgálatára. - majd meghajolt és kezet csókolt. Lányos zavaromban el is pirultam. Eléggé.
- Mit keres egy ilyen csinos, fiatal hölgy, ilyen későn egy ilyen veszélyes helyen? - tette fel a kérdést aztán.
- Gaius meghívott vacsorázni magukhoz. Onnan sétáltam hazafelé, amikor...amikor megtámadott. - feleltem neki félénk mosollyal. Visszakérdezhettem volna, hogy ő mit keres ilyenkor itt, de mivel nem tartozott rám, ezért ezt a kérdést csak gondolatban tettem fel neki.

Milyen kis helyeske, ahogy elpirul.

- Ennyire zavarba hoz egy magamfajta vénember? - kérdezem tőle hamiskás mosollyal. - A jó öreg Gaius barátja vagy? Akkor úgy kívánja a tisztesség, hogy hazáig kísérjem a kis hölgyet - udvarlok továbbra is kitartóan. - Esetleg elárulod a nevedet is, vagy csak maradsz számomra névtelen éji tünemény?

Na jó, lehet, hogy most túlzásba vittem a hízelgést és bájolgást, de csak a bor beszél belőlem. Ki tudta, hogy ez lesz az este vége... Persze kitartóan mosolygok a lányra, és kék szemeit fürkészem.