Lacey kalandja

A nap melengető sugarai keltette vidámságot semmi sem képes eltüntetni arcáról, de a zúgolódó, susmorgó emberek őt is megijesztették. Vajon miért susmognak az emberek és kiről? Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok futnak keresztül agyán, kezeit szorosabbra fonta a főzetekkel, italokkal teli táskáján, nem akarja, hogy eltörjenek. Oda akart menni és megkérdezni miért csinálják ezt, de inkább megszaporázta lépteit.

Próbált kikeveredni a tömegből, de sehogyan sem ment, mert beljebb már hatalmas volt a tömeg. Annyira szorosan fogta a táskát, hogy hirtelen érezte, egy itallal teli fiola kettétört benne, és szétfolyik. Most még jobban pánikba esett, félt, hogy Gaius haragudni fog rá, amiért eltörte. Néhány percnyi mély lélegzetvétel után megpróbált beljebb sétálni a tömegben, meg akarta tudni mi az oka a susmorgásnak, úgy érezte itt megtudhatja. Gondolataiból feleszmélve megpillantott egy szintén tanácstalan fiatal férfit. Kiváncsisága hatalmasabb volt, mint félelemérzete, ő maga sem tudta miért, és a táskára vigyázva, a fiatal férfi felé kezdett sétálni.

Ismét arra ébredek, hogy a napsugarak az arcomba világítanak. Fanyaran gondolok rá, hogy már két éve ez az ébresztőm, pedig régen anyám friss kenyerének illatára ébredtem. Azóta sok minden megváltozott, nekem kell mindenről gondoskodnom. Sütni persze nem tudok, bár nincs is miből. A legjobb lesz, ha elmegyek és bevásárolok. Talán útközben még a jó öreg kováccsal is találkozok majd, aki munkát szokott nekem adni. A fizetség nem túl nagy, de valamiből nekem is meg kell élnem.

Ezekkel a gondolatokkal kelek ki az ágyamból, majd megmosakodom és felkapok valami ruhát. Kócos hajammal persze most sem foglalkozom...
Tíz percen belül már az utcákat járom, és a piac felé igyekszem. Hirtelen zugolódás csapja meg a füleimet, szinte érzem, hogy valami balhé van kialakulóban. Verekedés talán? Az legalább szórakoztató, remélem az lesz. Ahogy közelebb megyek azonban meg kell lepődnöm. A zajos embertömeg szétrebben előttem, majd megpillantok egy fiút. Egyenesen rámszegezi tekintetét, én pedig értetlenül nézek rá. Egy vekni kenyér van a hóna alatt, arca pedig kissé kormos. Ekkor pillantom meg a háttérben lévő standot, amely teljesen leégett. Az emberek sugdolóznak és mutogatnak, én pedig kezdek nagyon ideges lenni. Nyilvánvaló mi történt, de a kölyök nem rohan el, csak közeledik. Szúrósan nézek rá, hátha megijed... ez a kölyök nem tudja, hogy tilos a mágia használata Camelotban?

A kis tökfejet nem ijeszti el a tekintetem, sőt, egyre gyorsabban tart felém. A fenébe! Hallottam már olyasmiről, hogy a mágusok megérzik egymás erejét, de nincs kedvem leleplezni magam egy taknyos kölyök miatt. A gyerek viszont olyan kétségbeesetten néz rám, hogy egyszerűen nem tudok hátatfordítani. Ebben a pillanatban persze a katonák is megérkeznek az egyik mellékutcából. Már csak ez hiányzott, hogy az a...! Valamiért az az érzésem, hogy én is bele fogok keveredni ebbe az ügybe.

A táskáját már szinte eláztatta az ital, de tovább sétált. A férfi nem várta meg míg odaér, és elviharzott onnan. Döbbenten nézett a tömegbe berohanó kisfiúra, és a háttérben a kofa leégett standjára. Szinte azonnal tudta, hogy ez nem lehet más, mint mágia. A félelem elhatalmasodott rajta, mert máris elképzelte, hogyan fogja végezni szegény kisfiú, ha Uther király rájön...viszont, ha ő bekapcsolódik, talán neki is baja eshet. Hosszú percekig tépelődik, hogy kiderítse-e vagy sem az okokat, aztán döntött. Egyre közelebb sétált, a katonák láttára majdnem visszafordult, de innen már nem volt visszaút, így sétált és sétált...

Visszafordulni már nem tudott a körülötte bezáródott embertömeg miatt, így hát követte a gyermeket. Hirtelen azonban egy nagyon jóképű, fiatal férfival találja szemben magát és egy röpke pillanatra eszébe jut a szeretett William is. Szemei könnyekkel teltek meg, de mikor már elragadnák érzelmei, az akkori helyzet mégis visszarántja a valóságba. Félkézzel megtörölte arcát, és újból követni kezdte a gyermeket halk, ám mégis gyors léptekkel.

Kutatva nézek a katonákra, de azok még nem vették észre a gyereket. A kisfiú egyre elszántabban közelít felém, én pedig érzem, hogy most kell cselekednem. Két választásom van: vagy elmenekülök, ami igazán szánalmas lenne részemről és gyanús, vagy megvárom a kölyköt. Egyértelmű a választásom.
- Siess, kölyök - mondom szinte suttogva, de biztos vagyok benne, hogy hallja. Ekkor egy fiatal lány is megjelenik mögötte. Mélyet sóhajtok, ez egyre jobb. Talán a lánynak köze van a kölyökhöz, nem tudom, de mindketten felém tartanak. Úgy érzem lassan egy egész emberhad engem fog követni, talán céltábla van rajtam? Egy dolog azonban biztos: nincs visszaút. De nem is baj. Szeretem az izgalmakat.

Szembenézett az ifjúval, majd gyorsan menekülőútvonalat kerestek. Egy sötét utcácska pont alkalmasnak tűnt a gyermek eltüntetésére. Gyorsabban kezdett lépdelni, hogy lépést tartson a gyermekkel, és az ifjúval is, és közben félénken, de megszólította.
- Biztos zavar, hogy követlek, de a gyermeknek biztonságban kell lennie. - mondta halkan, miközben még mindig az átázott táskát szorongatva lépdelt az ifjú mellett. Félt, hogy a katonák, vagy néhány ember az utcáról után jönnek...

Ahogy a gyerek és a lány elér hozzám, tudom, hogy menekülnünk kell. Egy szűk, sötét utcába terelem hát őket, szerencsére az embertömeg feltartja a katonákat, így gond nélkül elillanunk. Miután biztonságos a légkör, a lány felém pillant.
- Biztos zavar, hogy követlek, de a gyermeknek biztonságban kell lennie - mondja bátortalanul, szinte alig mer rám nézni. Egy fintor fut át az arcomon. Sikerült összeszednem egy félénk kislányt meg egy rémült gyereket. Úgy érzem ez az ügy hamarabb meg fog oldódni, mint gondoltam, szinte biztos vagyok benne, hogy a lányt pár percen belül elüldözöm magamtól.
- Hozzád tartozik a gyerek? - kérdezem ridegen, majd a lányról a kölyökre nézek. Az rémülten csimpaszkodik a karomba...eddig észre sem vettem.

Nem törődött az ifjú gorombaságával, csak a gyermeket próbálta menteni, ahogy tudta. Legalábbis próbált nem törődni vele...
- Hozzád tartozik a gyerek? - a rideg kérdéstől kissé összerezzent, de próbálta ezt nem kimutatni.
- Nem, nem tartozik hozzám. Nem tudom kié lehet... - felelte halkan, majd ő is a gyermekre pillantott, aki kétségbeesetten kapaszkodott az ifjúba. Aztán hátranézett. Épphogy elsuhant egy katona az utcácska bejárata előtt.

A lány válaszára összeráncolom a homlokom. Kezd zavaros lenni ez az egész. Mi a fenének követett akkor a lány, ha nem ismeri a kölyköt? Talán ő is varázserővel bír?
- Miért követsz akkor? - bukik ki belőlem a kérdés, ekkor azonban egy katona suhan el az utca előtt. Még mielőtt válaszolna a lány, megragadom a karját és húzni kezdem. - Gyorsabban, különben elkapnak bennünket. Nincs kedvem máglyán elégni! - förmedek rá, majd megszaporázom lépteimet.

- Miért követsz akkor? - mielőtt válaszolhatott volna a kérdésre, az ifjú megragadta a karját, és megszaporázta a lépteiket.
- Gyorsabban, különben elkapnak bennünket. Nincs kedvem máglyán elégni!
- Nekem sincs, megnyugodhat. Csak meg akartam tudni, mi folyik itt. Éppen a Gaiustól kapott italokat szállítottam, amikor felfigyeltem a tömegre... - mondta miközben szinte már futott az ifjú után.

A hirtelen eléjük toppant férfitól hátrahőköl, de amint intett a kezével kézségesen követték őt. Egy házban végződött útjuk, ahol több ember is volt már. A kisfiú itt elengedte az ifjú karját, és odarohant egy nőhöz, akit átölelt. Hatalmas kő esett le Lacey szívéről, végre biztonságban tudhatta a gyermeket.
- Köszönöm, hogy segítettek az unokámnak. - hálás szavai megmelengetik Lacey szívét, főleg, hogy a gyermek az ő unokája. Aztán a nő feléfordult, megérintette az arcát, és elmormolt valamit, de sajnos nem értette, hogy mit. A nő aztán az ifjúhoz fordult.

Már szinte futunk, amikor hirtelen megjelenik előttünk egy férfi, és int, hogy kövessük. Én bizalmatlanul nézek rá, ez nagyon nem tetszik. A közeledő léptek zaja hátulról végül meggyőz, egy fintorral bár, de követem a férfit. A lány és a gyerek követ engem, nem tudjuk, hogy mi vár ránk.
Ekkor bevezet minket egy házba, ahol egész sokan vannak. A kölyök elengedi a karomat, majd egy idős nőhöz fut. A nő mosolyogva néz ránk.
- Köszönöm, hogy segítettek az unokámnak - mondja hálásan, majd a lányhoz fordul és valamit mormog neki. Nem értem, de nincs is időm rajta gondolkozni, mert már előttem áll az idős nő.

Ahogy Agathe szavait hallgatja, düh fogja el az ilyenfokú igazságtalanság miatt.
- Ez segít elrejtőzni. Hálám jeléül, szeretném ha elfogadnátok. - el is fogadta a nekiszánt medált, nézegette egy ideig, majd a nyakába akasztotta.
- Köszönöm szépen. - köszönte meg illedelmesen a medált, majd folytatta. - Örülök, hogy biztonságban van most már az unokája. - mosolygott az idős nőre. Ekkor vette csak észre az átázott táskát. Aztán egy lopott pillantást vetett az ifjúra is.

Engem nem érint meg, csak bólint az idős hölgy. Zavarban vagyok, akárcsak mindig, amikor lelepleződök, de továbbra is természetesen viselkedek. Én is bólintok.
Ezután a nő bemutatkozik, elmondja, hogy Agathe-nak hívják, és hogy Itáliából érkezett varázslók. Kissé szomorúan állapítja meg, hogy nem ilyen fogadtatásra számítottak Camelotban. Nos, azt meghiszem! De mindez a féreg Uther hibája, hogy a magunkfajtáknak bújdokolni kell... Majdnem kitörnek belőlem a gondolataim, de ekkor Agathe egy-egy medaliont nyújt felém és a lány felé. A lány illedelmesen megköszöni és a nyakába akasztja. Én kicsit bizalmatlanul veszem a kezembe a nyakláncot, majd nyomban a zsebembe csúsztatom.