Sir Leon kalandja

Csak pár nap telt el felépülésem után, mikor Uther király bejelentette, hogy másnap lovagi torna veszi kezdetét, s elvárja tőlünk, hogy Camelot győzelmet arasson a többi királyság lovagjai fölött – ez természetesen a fiának szólt, mégis belém is elültette az elszántság, a győzni akarás magvait.
A gyűlés után Arthur herceg engem bízott meg a feladattal, hogy fogadjam őket, s biztosítsam őket a megfelelő szállásról. Mivel ellenkezésnek nem volt helye, csak bólintottam, majd engedélyével távoztam. Magamban azonban ezen bosszankodtam, hiszen az lenne a cél, hogy mindenki felkészüljön, nem pedig elszórakozni az idejét idegen lovagok kísérgetésével.

A balesetem után szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy hazaköltözzek, ezért most is oda tartottam. Egész út során az utamba kerülő kavicsokat rugdostam, amivel cseppet sem mutattam lovagias viselkedést, de nem szólt érte senki, nem is nagyon merhettek kissé haragos tekintetem láttán. Inkább elhátráltak tőlem, szabad utat engedve nekem.

Pár órával később már Camelot kapuiban álltam, várva, hogy megérkezzenek a lovagok. Szokás szerint nagyon unalmas dolog volt udvariasan mosolyogni, bemutatkozni, s rövid csevejt folytatni velük, míg el nem érjük a szállásukat. Majd újra az egészet, míg mindenki meg nem érkezett.
Az utolsók között volt egy nagyon különleges lovag, akitől felállt a szőr a karomon. Sötét, sunyi szemei nem nemesi lelket tükröztek, ráadásul szolgája táskájából üvegek látszottak ki, s, ahogy haladt előre, hallani is lehet a fogadókból olyannyira ismerős csendülő hangot. De vajon minek kell egy lovagnak ennyi üvegcse, mikor a csatatéren kizárólag a kardjára számíthat?

Miközben sétáltunk a szállása felé, próbáltam beszélgetést kezdeményezni, de mindannyiszor csak egy-két szavas válaszokat kaptam válaszul, ezért inkább hagytam is. Viszont tekintetem nem vettem le róla – érzékeim ugyanis azt súgták, nem nemesi szándékkal van itt, valami sötét dologban sántikálhat. Ez az ok nekem épp elegendő volt, hogy úgy döntsek, miután odaértünk szállására, kicsit jobban utánanézhessek ennek a férfinak.

Az ismeretlen lovag – ugyanis nem volt hajlandó elárulni nekem a nevét; vagy valamelyik kérdésemre adott morgása tartalmazhatta a számomra „szükséges” információt – szobájához érve megálltam az ajtóban, ami nem a legudvariasabb tett volt, azonban nem hagyhattam, hogy a képembe csukják az ajtót anélkül, hogy bármit is kiderítenék.

A szolga, akinek külseje igencsak hasonlított egy idős kerti törpére, már kezdte volna kipakolni a titokzatos üvegeket a táskából, mikor észrevette, hogy árgus tekintettel figyelem őket, de különösképpen gazdáját. Az a sötét aura, ami körbelengte őt, nem eresztette pillantásom, s nagyon közel álltam ahhoz, hogy kardomért nyúljak, s torkához tartsam, kényszerítve, hogy árulja el, mi is a valódi célja Camelotba érkezésének. Gondolataim világából az alattvaló hangja rángatott vissza, amely arra „kért”, hogy távozzam. Szemmel láthatóan feszült volt, talán sejtette is, hogy gyanítok valamit, de mivel alacsonyabb rangú volt nálam, nem zavarhatott el, bármennyire is vágyott rá.

Mivel ő se nem Uther, se nem Arthur, ezért szavait teljesen figyelmen kívül hagytam, tekintetem inkább visszafordítottam a lovag felé, aki még csak felénk sem nézett, csak a nemrég felsikált padlót bámulta úgy, mintha az lenne a világ legérdekesebb dolga. Arca azonban tükrözte nemtetszését.

Figyelmem újra a szolga vonta magára, mikor kezeit vállamra helyezte, s, habár próbált udvariasan elzavarni, tiszteletlensége sértette fülem, ezért is pillantottam le rá fenyegetőzve, jelezve, ha nem enged el, hamarosan a kardélem végére hányva találhatja magát. Nem kenyerem ártatlan emberek gyilkolása, de vannak bizonyos határok, amiket nem lehet átlépni.

- Mutass egy kis tiszteletet, szolga – utasítottam száraz hangon is, hogy tudassam vele hol is a helye, majd kezét leráztam a vállamról. – Nem áll jogodban elküldened engem. – A lovag erre a mondatomra felkapta végre fejét, s dühös tekintettel meredt párosunkra.

- Lehet, neki nincs, de nekem igen. Vagy szeretnéd, ha panaszt tennék a királynál? – Tisztában voltam vele, hogy nem tréfálkozik, ezért még egy utolsó pillantást vetettem rá és a most már önelégülten vigyorgó szolgájára, majd kisétáltam az ajtón, viszont magamban megfogadtam; nem hagyom annyiban a dolgot.

//Sajnálom Annácska, többet nem fordul elő. S ne haragudj, ha a mostani hozzászólás nem lett túl fényes.//

Magamnak tett ígéretemhez híven, vártam, míg jobban utánanézhetek a lovagnak. Erre a délutáni gyakorlatozás nyújtott kiváló alkalmat, mikor minden vendég kint tartózkodott a gyakorlótéren. Magamban hálát adtam Uther királynak, hogy csak a vendég lovagoknak kellett részt venniük az edzésen.

Mindennek ellenére nagyon óvatosan indultam utamra, minden apró zajra összerezzentem, pedig fel voltam készülve arra, mit mondanék abban az esetben, ha esetleg mégis összefutnék valakivel. Szerencsére azonban nem került sor remek beszédem gyakorlatban történő használatra, ugyanis probléma nélkül eljutottam a titokzatos lovag szobájához.

Számítottam rá, hogy zárva találom majd az ajtót, azonban a nyerő lap nálam volt, mivel tisztában voltam vele, hogyan is nyithatom ki. Igen, erre jók a bálok, amikor mindenki elég részeg ahhoz, hogy eláruljon minden apró kis titkot, mégsem emlékezzen semmire másnap.

Amennyire tudtam, volt egy pöcök az ajtónál, amelynek segítségével sikeresen bejuthatok. Legalábbis ezt mondta az a kedves szolgálólány nekem, mielőtt még elájult volna a túlzott mennyiségű alkoholtól.
Pár percig ugyan eltartott, míg megtaláltam az említett részét az ajtónak, s további hosszú másodpercekbe, míg ténylegesen beléphettem a szobába.

A lakosztályban sötétség uralkodott, gondolom, hogy eltakarja, ha bármi is lenne ott. A függönyt elhúzva rájöttem, gyanúm egyáltalán nem volt alaptalan. Az asztalon különböző színű és mennyiségű löttyökkel teli üvegecskék álltak, s hiába olvastam el a feliratokat, számomra nem mondtak semmit.
Ekkor lépéseket hallottam, s tudtam, ha nem tűnök el azonnal, nagyon súlyos következményekkel járhat. Jobbik esetben egy hét a fogdában, rosszabb esetben… elveszthetem a lovagi rangomat. A kezemben tartott tégelyt azonnal elrejtettem a ruhám alá, s indultam is kifelé. Tudtam, hogy, ha a szoba tulajdonosa belép, egyből tudni fogja, hogy járt itt valaki, de nem maradt időm visszahúzni a függönyt, sem bezárni az ajtót magam mögött. Az számított csak, hogy nálam volt a szükséges bizonyíték.

Gratulálok, ezennel véget is ért a próbajáték. Amint lesz hozzá energiám bemeséllek a kalandba