Lord Aelfgar

Név: Lord Aelfgar Dore
Avatár: James Purefoy
Nem: férfi
Kaszt: hétköznapi ember, lovag
Kor: harmincas éveinek végén jár

Jellem: Nagyra értékeli az őszinteséget, bár pár titkot ő is rejteget. Szereti a nőket, a nők is szeretik őt. Mindemellett tiszteli is a gyengébbik nemet, és ehhez méltóan bánik velük, akkor is ha csak kalandozik velük. Vidámsága mögé rejti néha mardosó lelkiismeret-furdalását. Mivel lovag ezért kötelessége üldözni a mágiát, azonban szíve másfelé húzna.

Előtörténet:

Még Uther trónra kerülése előtt születtem a Dore nemesi családban. Kisgyermekkorom óta lovagi neveltetésben részesültem, tíz éves koromra mesterien forgattam a kardot és a buzogányt.

Azelőtt lovaggá ütött akkori királyom, mielőtt pelyhedzni kezdett volna az állam, így hamar élesben is használhattam a tudásomat, amire nem mindig gondolok vissza büszkén. Akkor ismertem meg Uther Pendragont, aki később Camelot uralkodója lett. Már akkor is hűséges voltam hozzá, uram még most is számíthat rám, pedig sok esetben nem értek egyet a döntéseivel.

Mikor Uther trónra került, az első lovagok között voltam, akiknek vállát érintette az új király kardja. Segítettem a tisztogatásban is, és a mai napig nem tudom elfelejteni a sok rettegő és reszkető embert. Az anyák tekintetét, akik azért könyörögtek, hogy gyermeküket menekítsem ki a városból, hogy ne leljék halálukat csak azért, mert szüleik mágiával bírtak. Sokszor tértem nyugovóra és keltem az ő arcukkal szemem előtt, de királyom utasításai szentek voltak mindig a számomra.

Viszont egy nem is olyan régi eset még megrázóbb volt a számomra, mint bármelyik, ami eddig történt az életemben. Egy ikerpár egyik tagját küldtük máglyára csak azért, mert ikrekként születtek, és egy régi badar jövendölés szerint minden ikerpár egyik tagja mágiával bír. Én nem tudhatom, hogy ebből mennyi az igazság… De még olyan szeretetet se láttam, amit az egyik fiú mutatott fivérével szemben. Ő ment a máglyára testvérbátyja helyett. Az életben maradt ifjú tekintete a szívembe vésődött, felejteni azóta sem tudom.

Nem, valóban nem értek egyet azzal, hogy a mágia minden formáját ki kell irtani a királyságból. Biztos vagyok benne, hogy a varázslatot nem csak rosszra lehet használni, hiszen ott van Gaius is, akiről nagyon jól tudom, hogy mágiával élt éveken keresztül, és most mégis ő Uther legfőbb bizalmasa. Sőt, az a Merlin fiú is gyanús nekem…

Mindig nagy előszeretettel vágtam bele a háborúkba, csatákba, lovagi tornákba. Arcomat és testemet már rengeteg sebhely díszíti. De ez nem volt feltétlenül mindig így. Mióta a lelkiismeretem őröl belülről, azóta még szívesebben nézek szembe a halállal. Nehéz úgy élni, hogy a kísért annak a rengeteg embernek a lelke, még ha csak képletesen is, akiket én magam vittem a máglyára, vagy a hóhér elé, hogy levágják a fejét.

Éppen ezért álltam büszkén szembe a sárkánnyal is, amikor a herceg kivezényelt bennünket. Pontosan ezért támadtan akkora hévvel, mert a halál megváltás lett volna a számomra. Életveszélyes sérülést is kaptam, testem megégett, és saját kardommal szúrtam át magam, bár ez teljesen véletlen volt. Reméltem, hogy ott végre kilehelhetem a lelkemet, de társaim visszavonszoltak a várba, ahol egyből Gaius kezei közé kerültem.

Akkor átértékeltem az életemet. Igaz, feledni és megbocsátani magamnak sosem tudom azt a rengeteg szörnyűséget, amit tettem, de talán még jóvátehetem, ha Isten nem akarta, hogy akkor eltávozzak az élők sorából.

A nőket mindig imádtam, szerencsémre ők sem vetették meg társaságomat. Családot sosem alapítottam, de gyanítom, hogy szaladgál Camelot utcáin néhány Dore fiúcska, azonban eleddig még egyetlen szeretőm sem állt elém növekvő hassal, vagy pedig egy gyermek kezét szorongatva. A bennem zajló vihart sem tapasztalta, ismerte meg még senki, hiszen mindig jókedvű vagyok, vidám arcomat mutatom mindenki felé. Az hiányozna csak, hogy Camelot egyik lovagját megtörve, magát emésztve lássák. Egyrészt ez nem illő egy nemeshez, egy Dore-hoz, és egy lovaghoz.

Megjegyzés:
Csak néhány kép

Pft. Szóval meghatott a történetem... csak azt nem értem miért nem léptél közbe, amikor ott voltál!? El sem tudod képzelni, milyen szörnyű volt elveszíteni testvéremet és anyámat... biztos jó volt nézni, ahogy égnek...

Nos, most azonban nem a múltról van szó. A történeted úgy látom helytálló, hm. Csatlakozhatsz!