Királyi lakosztály

- Erős mágia? - kérdezem ijedten. - Persze, hogy segítek. Mutasd merre mentek - mondom, és minél inkább kerülve a feltűnést elindulunk kifelé. Lehet, hogy szólni kellene Gaiusnak... Majd inkább ha már biztosan tudjuk mi történt.

Elindultok a folyosókon, és megpillantjátok a nő köpenyét egy sarkon eltűnni. Gyorsabb tempóra váltotok, és mintha Worden hangját hallanád. Merlin kicsit lehagy téged, majd hirtelen megtorpan. És ekkor pillantod meg a nőt, ezúttal teljesen látható.


Merlin arca is különös lesz, szeme egy pillanatra besötétedik, és elindulna a nő felé.

- Erős mágia? - kérdez vissza ijedten - Persze, hogy segítek. Mutasd merre mentek - feleli majd, minél inkább kerülve a feltűnést elindulunk kifelé. A folyosókon sétálva megpillantjuk a nő köpenyét az egyik sarkon eltűnni. Ezután már gyorsabban kezdünk el lépkedni. Majd hirtelen meghallok valamit. Mintha Worden hangja lenne. Egy pillanatra megállok. Merlin közben kicsit lehagyott engem. Utánasietek, de látom a fiú hirtelen megtorpan.
Ekkor észreveszem, a csuklyás nő ott áll előttünk. Merlin arca ugyanolyan különös lesz mint Wordené volt, a szeme besötétedik és elindulna a nő felé. Ezt viszont én nem fogom hagyni.
- Merlin!! - kiabálok a fiúra, hogy végre észhez térjen, s közben megragadom a karját.

Annyira vonzott magához... De szerencsémre Viviane visszarángatott a valóságba. Látszik a nőn, hogy csalódott. Kinyújtom a kezemet felé, egy tűzgömböt akarok küldeni felé, de felnevet, és eltűnik. Már lent látjuk az udvaron suhanni. Mégis mi a fene lehet ez?

- Köszönöm. Azt hiszem megmentettél. Talán szólnunk kéne Gaiusnak, ha nem bánod - mondom a hölgynek. - És minél előbb, ha meg akarjuk találni a herceget, mielőtt baja esne.

Este Bran a legjobb ruhámba öltöztet, és a tükörbe nézve meg is vagyok elégedve az eredménnyel. Talán valami románc is szövődhet ma, de egyelőre nem akarom túlkomplikálni a dolgot. Először apámmal és Wordennel kell szembenéznem....

Leérve a trónterembe már javában zajlik a mulatság, úgy érzem későn érkeztem kicsit. Nagyon sokan vannak amúgy, én pedig elámulok: még soha nem láttam ekkora mulatságot.
Bran kihúzza számomra az egyik széket, én pedig leülök miközben szememmel pásztázom a résztvevőket. Főleg Wordent keresem: ahogy ismerem már sikerült is beleszeretnie egy cameloti hölgybe - számtalanszor hallgattam már a történeteit, hogy ebbe meg abba a nőbe szeretett bele. Reménytelenül romantikus...

Viszont hiába keresem, nem találom sehol. Bizonyára már eltűnt a kiszemeltjével. Ekkor azonban észreveszem apámat... kiráz a hideg, egy pillanatra megmerevedek. Ott ül Uther király közelében, nagyon jó a hangulata. Mereven bámulom őt... vajon észrefog venni? És ha igen, mit szól majd?

Megijedtem, hogy Merlint is magával viszi, de szerencsére sikerült visszahoznom őt. A nőn látszik mennyire csalódott, valószínűleg nem számított arra, hogy a terve kudarcba fullad. Merlin támadásra készül, de ebben a pillanatban a nő felnevet és ismét eltűnik. Már lent látjuk az udvaron suhanni.
- Köszönöm. Azt hiszem megmentettél. Talán szólnunk kéne Gaiusnak, ha nem bánod - fordul felém Merlin. - És minél előbb, ha meg akarjuk találni a herceget, mielőtt baja esne.
- Rendben van. - felelem nagy sóhajjal hisz tudom, hogy Gaius sem nagyon kedvel. De ez esetben most nincs más választásom. Csak rájuk számíthatok.

Apám teljesen el van foglalva a jópofizással, meg persze már javarészt a bor hatása alatt lehet, így nem vesz észre. Helyette viszont egy fiatal hölgy kezd el határozottan bámulni, félreérthetetlenül mosolyog rám. Istenem, most nincs erre időm, pedig egész helyes. Balra irányítom a tekintetemet, majd meglátok egy másik hölgyet, aki szintén nagyon csinos, habár nem az esetem. Viszont láthatóan nyugtalan, egy kissé esetlen kinézetű szolgával sietnek el, majd jönnek vissza, hogy egy öregemberrel beszéljenek. Kíváncsian fürkészem őket, de nem hallattszik ideáig semmi a beszélgetésükből, sajnos. Pedig érdekelne, hogy miért lehet ennyire kiborulva a fiatal lány. Nos, már mindegy, mert eltűntek.
Ekkor ismét apámra terelődik a figyelmem, aki felém néz.

Hirtelen felállok, Bran is meglepődve figyel rám, de nem tehetek róla. Valami azt súgja, hogy tennem kéne valamit. Már nem csak apám, de Uther király is engem bámul.
Nagyot nyelek, majd közelebb lépek. Biztos vagyok benne, hogy apám nem fogja elismerni, hogy a fia vagyok, én pedig szintén nem okozok neki csalódást.
- Őfelsége - hajolok meg mélyen, ahogy elérem az asztalukat. Ott ül még egy szőke fiú is, aki valószínüleg Arthur herceg, de nem tudhatom. - Vance Oliern a nevem, hatalmas öröm, hogy találkozhatom felségeddel. Egy messzi-messzi kis faluból jöttem, hogy csatlakozzak a cameloti lovagokhoz - fejezem be a mondandómat, majd apámra nézek. Furcsa szemekkel néz rám, nem tudom kiolvasni belőle a gondolatait. Na, nem örülsz? Nem árultalak el, más vezetéknevet mondtam, nem hozok rád szégyent!

Weldon király igazán szórakoztató társaság. Az arrogancia egyfajta naivsággal párosul nála, és igen mókás kijelentéseket tud tenni. Azonban egyszer csak elnémul. Látom, hogy valakit nagyon bámul, hát én is megnézem magamnak. Egy ifjú az, aki el is indul felénk. Üdvözöl minket, meg is hajol. Tisztelettudó, ezt becsülöm. Lovag akar lenni, úgy hogy egy istenháta mögötti faluból érkezett.

- Üdvözöllek Camelotban Vance. Remélem elnyeri tetszésedet az országom. Azonban el kell, hogy keserítselek uram. Csak nemesi származásúak lehetnek nálunk lovagok - mondom kimérten. De hogy őszinte legyek, tetszik nekem a fiú.

- Bizonyára rosszul fogalmaztam, uram - felelem továbbra is határozottan, de magamban átkozódok, amiért messzi-messzi kis falut mondtam. Tényleg ilyen pipogya vagyok? Apám is érdeklődve figyel, de nem, kifogom magam vágni ebből.
- Nemesi családból származom, és sokáig Worniában éltem - bólintok apámnak, majd visszanézek Uther királyra - A családommal azonban vidékre költöztünk, miután apám veterán lett. Én pedig szörnyen untam a falusi légkört, nem mehettem sehova, oly távol volt a kaland, a mulatságok! - itt valamiért nem tudom levenni apámról a tekintetem, de ő is ugyanúgy fürkész engem. - Úgy döntöttem Camelotba jövök, hisz jóval fényűzőbb és hatalmasabb város, mint eddig bármely királyság, ahol jártam. Mármint bocsásson meg őfelsége, de ez az igazság - hihetetlenül pimasz vagyok apámmal, de főleg az indulat beszél belőlem. A háttérben látom, hogy Arthur herceg vigyorog a helyzeten, nos, én nem találom ilyen mulatságosnak. Vajon apám?

- Igazán boldog vagyok, hogy így vélekedsz királyságomról - mosolygok. - Ha valóban így van, és meg tudod mutatni a nemesi leveledet, akkor semmi akadálya annak, hogy a fiam - mutatok Arthurra, - tesztelje a tudásodat. És ha megfelelsz, akkor örömmel várunk a lovagképzésen - ezzel kezetnyújtok az ifjúnak.

Tetszik az enyhén pimasz viselkedése, az, hogy Weldonnal ilyen szemtelen volt. Jó helye lesz itt, ha velem tisztelettudó lesz.

- Alig várom, őfelsége - hajtok fejet, majd kezet rázok vele.
Egész jól ment ez a bemutatkozás, habár életemben először beszéltem királlyal, apámon kívül. Ez az Uther Pendragon elég szimpatikus nekem, ráadásul a herceg (akiről időközben kiderült, hogy tényleg ő az) nem tűnik szörnyen nehéz ellenfélnek. Legalábbis nem érzem magam rosszabbnak, mint ő. De mindez majd később derül ki. Most vele is kezet fogok, elég erős a szorítása - Örvendek, Arthur herceg - mondom, és valamiért már most kihívás-szagot érzek a levegőben.

Ezután távozok az asztaluktól. Igazából örülök, hogy így alakultak a dolgok, azonban meglep, hogy apám nem mondott semmit. Nem tudom mit gondolhat, de valamiért fájdalmat érzek itt belül. Nem is tudom mit vártam, talán, hogy majd ordít velem, talán, hogy majd azt mondja, hogy "Te nem is Oliern vagy, te a fiam vagy!" de semmi ilyesmit nem kaptam. Kissé csalódottan ülök vissza a helyemre, akármennyire is mosolyogva bámulom a körülöttem lévő embereket...

Vance igencsak csalódott arccal jön vissza az asztalhoz. Én csak azért nem akartam odamenni, mert nem akartam, hogy Uther vagy Arthur felismerjen. Habár mennyi az esélye annak, hogy egy olyan szolgáló arcára mint én vagyok, emlékeznek? Áh, mindegy is. Ki kell derítenem, hogy mi történt az asztalnál.

- Valami baj van uram? - kérdezem aggódó hangon. Őszinte is az aggodalmam, mert ha neki problémája van, akkor nekem is... - Hadd töltsek neked még egy kis bort, attól jobb kedved lesz - és a nyelved is megoldódik, teszem hozzá magamban.

Bran tölt nekem egy kis bort, habár nem hiszem, hogy ettől jobb kedvem lesz. Amúgy is nehezen érzem az alkohol hatását, legalább is nem volt még rá példa, hogy én berúgjak.

- Köszönöm, Bran - mondom mosolyogva, majd iszok a poharamból. - Minden rendben van. Ha minden jól megy, beállok a cameloti lovassághoz - nézek magam elé elmerengve, miközben nagyot sóhajtok és letolom a pohárban maradt italt. Igazából kiváló minőség, de tényleg nem fogom érezni a hatását. - Mesélj nekem Arthur hercegről, Bran. Milyen erős? - jobb ha erre terelem a gondolataimat, nem akarok egész este búslakodni apám miatt. Igazán megszokhattam már a viselkedését. Elvégre azért jöttem ide, hogy jól érezzem magam!

Elmesélem, hogy Arthurnak nincs párja a lovagi tornákon, de persze úgy, hogy közben folyamatosan hízelgek, és biztosítom Vance-t arról, hogy ő lefogja győzni. Eközben folyamatosan töltögetem a bort neki, és semmi. Mi van ezzel a herceggel, már rég a padlón kéne fetrengenie, annyit ivott.

Én tényleg nem akartam ezt tenni. De ha muszáj, akkor meg kell tennem. Kis rejtett zsebemből előveszem az üvegcsét, ami olyan főzetet rejt, ami bárkit, mindenkit megtör. Megfogom kelyhét, és észrevehetetlenül cseppentek belé. Tényleg csak egyetlen csepp, nagyon óvatosnak kell lennem, mert ha megszalad a kezem ki tudja mi fog történni, de hogy nem jók a kilátások, az biztos.

Átnyújtom hát a poharat, arcomon halálos nyugalom. Megvárom míg lehajtja, utána már vigyorogva várom a hatást.

Bran még ugyan a kedvemben akar járni, végig istenít Arthurral szemben, ami jól esik, de nem tudom, hogy hova akar ezzel a viselkedéssel kilyukadni. Szívest örömest a szolgámmá fogadom, de ehhez nincs szükség effajta nyájasságra.

Már épp a hatodik pohár bort húzom le, egy kis bizsergést már érzek magamban. Végre talán jól fogom magam érezni. Brannek nyújtom a poharam, hogy töltsön még. Mosolyogva kortyolok ismét, és nem tudom, hogy ez most az alkohol hatása-e, de húúúú....

- Te szentséges ... - kapok a fejemhez, miközben valami eszméletlen bodultság lesz úrrá rajtam. Me-meg olyan melegség. Forróság... nagyon forróság. Szédülök és... egek. - Huuuh - sóhajtok, miközben úgy érzem megfulladok. Próbálok felállni. - Segíts... menjünk ki, nagyon...ah... - ez meg mi a jó Isten volt? - Bran, menjünk ki. Nem akarom, hogy ezt... apám lássa - lehelem szédülten, és egyre inkább kábultnak és olyan... nagyon-nagyon furcsán érzem magam. Belekapaszkodok a fiúba, és talán bennem van a hiba, de... eszméletlen fajtalan gondolataim támadnak. - Br-braaan - suttogom a fülébe, és úgy érzem, akarok valamit. Ez normális? Nem érdekel....

- Gyere uram, segítek - mondom, és kitámogatom a levegőre. Valami nagyon furcsa a herceggel. Belesuttog a fülembe, sőt illetlen helyen is megérint. Hát én nem ezt akartam! Kicsit ijedt vagyok, de hazudnék ha azt mondanám, hogy nem esett jól. De dühöm észhez térít. Biztos, hogy megmondom annak a férfinek a magamét, akitől kaptam ezt a szert! Azt mondta, hogy ugyanolyan mint a múltkori, erre ilyen hatása van... De legalább azt megtudtam, hogy Vance nem csupán herceg, hanem Wornia hercege. Ezt még fel tudom használni, ha túlélem ezt az éjszakát.

Odakint döbbenek rá, hogy a herceg annyira kiütötte magát, vagyis én ütöttem ki, lényegtelen, hogy úgy kell hazacipelnem. De vagy kétszer olyan magad mint én, és jóval nehezebb is. Hajaj... Valahogy megpróbálom alátámasztani, és neki indulunk. Csak ne lihegne a nyakamba olyan furcsán.

Fogalmam sincs mi van velem. Talán régen voltam már együtt valakivel? Dehoooogy. Hisz otthon azzal a csinos kis nemes-lánnyal. Nade... most egy szolga? Egy szolgával? Elkezdek röhögni, de nagyon csúnyán. Valahogy izgat az ötlet, és nagyon nagyon tetszik!

- Héé, ha megérkeztünk...ha megérkeztünk... feljössz a szobámba! - simítom végig a nyakát az orrommal, mire megrezdül. Milyen kis ártatlan... csak nem én vagyok neki az első? - Na, Bran... egy herceget igazán nem utasíthatsz vissza - jelen pillanatban nem érdekel, hogy felfedtem magam, sőt...ki akarom használni a rangomat. Azt teszek, amit akarok! Nehézkesen botorkálunk az utcán, én pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve neki nyomom a fiút a falnak. Sokkal erősebb vagyok nála, még jó!
A srác feszülten néz rám, rettentő fiatal... de kívánom, fogalmam sincs miért. Kell nekem... de...
- Még most elszaladhatsz - motyogom, és magam sem tudom, hogy hogyan jött ki ez az értelmes mondat belőlem. Mert nem vagyok magamnál, az biztos...Az ajkait nézem és várom, hogy történjen valami. Ha nem lép, én rögtön megcsókolom...

Egyre furcsább ez az egész helyzet, és kezdem rettenetesen kínosan érezni magam. Az a legnagyobb problémám, hogy szörnyűségesen kicsúsztak a dolgok az irányításom alól.
Arra utasít, hogy menjek fel vele a szobájába. Mégis mit képzel? Csak azzal bújok ágyba, akivel én is akarok, de utasításra sosem!

Csak nem lehet annyira magán kívül, hogy ki tudja használni az erőfölényét és magasságát, hogy nekilökjön a falnak. Olyan lehetek, mint egy fogságba esett állat, nem tudok kitérni, hiába mondja azt, hogy még elszaladhatok, hiszen menekülési utat nem hagyott. Nincs más választásom.

Megérintem a mellkasát, és a füléhez hajolok, de úgy, hogy ne tudjon megcsókolni.

- Légy türelmes hercegem - búgom a fülébe. - Nem kell erőszakosnak lenned - ezzel végigsimítok az arcán. Talán így megúszom legalább az öreg házáig, ahol megszállt.

Az arcába nézek, majd a kezeimet a csípőjére csúsztatom. Tényleg sokkal alacsonyabb nálam...
- Én? Erőszakos? - hitetlenkedve nézek rá, én ... nem akarom bántani. Honnan veszi ezt? Én csak... én mit is akarok?
- Nem kell félned tőlem - motyogom vigyorogva, miközben egyik kezemmel lágyan, jelzem lágyan simítom meg az arcát. Nem vagyok durva, még senki nem panaszkodott!!
Kissé közelebb hajolok. Nevetek. - Nem akarod, hogy megcsókoljalak? - kérdezem játékosan. Nos, ha nem, akkor nem. Hátrébb húzódok, de hirtelen elvesztem az egyensúlyom. Tényleg ennyit ittam?
Óóó, mi a csuda van velem?

- Nem félek tőled uram - válaszolom megkönnyebbülten. Szerencsémre elhúzódott, de akkor meg is billent, ezért megint a vállamra kellett támaszkodnia. - Csak tudod, én egy szolga vagyok, te herceg. Nem hiszem, hogy meg akarod gyalázni magad egy hozzám hasonlóval - mondom, és közben a ház elé értünk. A szobája kulcsát kezdem keresgélni, ami persze valamelyik elrejtett zsebecskében lehet ebben a csicsás ruhában.

- Mi-mit csinálsz? - kérdezem nevetve, ahogy Bran elkezd... nyúlkálni? Na, most akkor benne van? Vagy én már igazán nem értem ezt az egészet. Már hajolnék felé, ekkor azonban eljut az agyamig, amit mondott. Húúú..
- Az nem számít, hogy szolga vagy! Másnak sem számított! - mondom keserűen, és hirtelen sírhatnékom támad. Azt hiszem rég éreztem már ilyen szörnyen... borzalmasan magam.
Kábult vagyok, ezenkívül szexéhes (hogy mondhattam ki?!), ráadásul bőgnöm kell, amely igen megalázó lenne. Úristen. Mi a jó....

- Menj ki, hagyj magamra! - kiáltok rá Branre félig csukott szemmel, amikor nyitva van az ajtó. Igazából alig bírok már állni. Talán még mindig kívánom a fiút, de... tényleg akarom? Nem akarok már semmit, csak... múljon már el ez a szédülés, ez a forróság.

Olyan gyorsan lépdelek, ahogy csak tudok. Gaiusszal mindenképpen beszélnem kell most. Gondolataim még mindig a most történtek körül járnak, és az, hogy ezt még meg is álmodtam. Ez aztán a jó. Amint beérek a folyosóra már össze is futok vele.
- Jaj, de jó, hogy megtaláltalak. Beszélnem kell veled azonnal... - mondom neki szinte lélekszakadva.

Éppen fél úton voltam Artúr szobája felé, mikor eszembe jutott, hogy ma van a Weldon király tiszteletére rendezett fogadás, s valószínűleg ott találhatom meg a herceget. Ezért visszafordultam, s gyorsabb tempóra váltottam, hiszen sürgetett az idő. Mikor azonban odaértem, megálltam a trónterem előtti folyosón, ugyanis nem állt szándékomban felfordulást okozni azzal, hogy csak úgy berontok. Emellett etikátlan is lenne.
Valamelyest megigazítottam öltözékem, s beléptem. Szerencsémre senki nem vett észre, így magyarázkodnom sem kellett, mit keresek itt. Körbenézve felfedeztem, hogy Artúr valóban itt van, s, hogy éppen Weldon királlyal folytat beszélgetést.

Vacilláltam, hogy nem lenne-e jobb ötlet Uther királynak szólni, de végül leszavaztam, s indultam is a herceg felé. Nem volt értelme további értékes másodperceket vesztegetni a gondolkodással.
- Hercegem, felség – szólítottam meg őket, mire mindketten felém fordultak. – A küldetést részben teljesítettük. Egy boszorkány felelős az emberrablásokért. Valamiféle bűbájt bocsátott a férfiemberekre, akik szó nélkül engedelmeskednek neki. Sikerült követnem a rejtekhelyére, itt található a közelben, azonban visszatértem erősítésért, ugyanis nem tudni pontosan hányan vannak, sem pedig, hogy mekkora ereje van a boszorkának.

A történetem kisebb-nagyobb kihagyásokkal teljesen lefedte az eseményeket, azonban azt az apró tényt, miszerint rám nem hatott a varázs, gondosan kihagytam. Nagy esély lenne akkor egy lefejezéssel járó büntetésre „boszorkányságért”. Arra pedig semmiképpen sem vágytam. Ha rajtam múlik, ez sosem fog kiderülni.

Igazán jól sikerült ez a fogadás, Wornia uralkodója kellemes társaság. Csak az a mihaszna Merlin tűnt el, ahogy szokott. Az sem kerülte el a figyelmemet, hogy Worden herceg teljes erővel udvarol Lady Viviane-nek. Nagy nőcsábász lehet a fiú.

Aztán betoppan Sir Leon. Apámhoz és hozzám jött, és azonnal mesélni kezd. Én már fel is pattanok a székből.

- Engedelmeddel atyám - szólok apámnak, majd Leon felé fordulok. - Szólj a lovagoknak, én addig átöltözök - adom ki az utasítást. - Fél óra múlva a lépcsőknél találkozunk - ezzel el is vonulok, hogy minél hamarabb el tudjunk indulni. Végre egy kis izgalom, már hetek óta nem történt semmi, és a lovagok elcsépelését már nagyon untam.

A megbeszéltnél hamarabb érek le, még néhány lovag nem is érkezett meg. Nem hibáztatom őket, mert akik nem voltak ma szolgálatban, már az igazak álmát aludhatták.