Avis

Név: Avis (barátai néha csak „Vörös Ördögként” emlegetik)
Avatár: Penelope Mint
Nem: Nő
Kaszt: boszorkány
Kor: 18

Jellem: Hogyan is jellemezhetnénk? Ajkain mindig ott lapul egy huncut mosoly, szinte letörölhetetlenül, a jókedv szinte körbelengi egész valóját. Sose látni letörtnek, vagy szomorúnak… talán azért, mert inkább magában tartja ezen érzelmeket. Mondhatni már túlságosan is segítőkész, eléggé empatikus jellem, aki ahol tud megpróbál segítő jobbot nyújtani bajba jutott társainak. Bár eléggé feszélyezi, hogy rejtegetni kényszerül képességeit, mindent összevetve egy nyílt, társasági lény, számára szinte elviselhetetlen a hosszabb időre elnyúló magány. Néha kicsit hirtelen, néha kicsit szeleburdi és akaratos, de igazából egy aranyos, szerethető leányka, aki még a jég hátán is megél, vagy legalábbis megpróbál.

Előtörténet:
Tél - hideg, üres és fehér. Sokaknak ezáltal ez az évszak nem éppen a kedvencük… mégis, nekem mindig is valami jó emlékem kötődött hozzá. Talán ezért nem is meglepő, hogy egy téli napon láttam meg a napvilágot, valahol távol a cameloti udvartól, egy átlagos kis faluban. Már azon a napon is sokan azt mondták, hogy sokkal több vonásban ütöttem apámra mint anyámra: hasonló vöröslő fürtökkel áldott meg a sors, hideg kék szemekkel és halovány bőrszínnel, de természetesen nem halottsápadt.

Hiába is a hasonlóság, nincs sok emléke róla, csak anyám beszámolóiból értesültem, hogy milyen is volt ő valójában. Tudom, hogy szeretett, mint ahogy feleségét is, és az se meglepő, hogy sok ember fordult hozzá segítségért, hisz ő - ugyan úgy mint másik felmenőm - gyógyító volt. Aki valamilyen bajjal fordult hozzá máris ott termett és segített, ha tudott. Jó és bölcs ember volt… hogy aztán a sors mégis elvegye tőlünk.

Érdekes, hogy azok az utolsó emlékfoszlányok is, amik felrémlenek róla azok is a téllel kapcsolatosak. Az a bizonyos este, mikor fázósan szorongattam a kezét, ahogy hazafelé tartottunk egyik betegétől. Anyunak sok dolga volt, ezért is mentem Griffinnel, de hogy mi történt a helyszínen? Ezt ne kérdezzétek, túl kicsi voltam akkor még. Csak azt tudom, hogy hatalmas pelyhekben hullott a hó, én pedig nevetgélve próbáltam elkapni egy-egy lehulló tüneményt, mire drága jó apám hirtelen felkapott és megforgatott a levegőben. Önfeledten kacarásztam és talán apám is így tett…

Olyan ötödik nyaramat élhettem, mikor Griffinnek el kellett mennie Camelotba. Miért? Jó kérdés. Gyógyfüvekért? Vagy talán egy ottani beteg kérte a segítségét? Csak annyit tudok, hogy nagyon gyorsan hagyta el a falut és anya lelkére kötötte, hogyha nem térne vissza, akkor se menjünk utána. Gondolom senkit se lep meg ezek után ha közlöm: persze, hogy nem láttuk soha többet.

Anyám szerintem nem saját akarata miatt marad távol. Sokszor összefacsarodott a szívem ahogy láttam: minden nap három teríték vár reggelinél, ebédnél és vacsoránál is, hisz Sondra soha nem adta fel a reményt, hogy egy nap apa visszatér és nem akart hálátlannak és hűtlennek tűnni.

Sondra mindig is egy erős, talpraesett nő volt, aki apám eltűnése után is folytatta a gyógyítói munkáját, miért a falu közössége hálás is volt neki. Mivel már nem volt férfi a háznál így sokszor segítettek nekünk a falusiak fát vágni és egyéb ügyekben, amihez szükség volt egy erős kézre.
Én pedig lassacskán felcseperedtem. Jó, nem olyan hihetetlenül gyorsan, de olyan tíz éves koromtól kezdve én is egyre többet jártam el anyámmal segíteni a betegek körül, hogy egyre inkább átláthassam a gyógyítás művészetét.

Egy ilyen alkalommal történt egy váratlan esemény. Nem lehettem idősebb tizenkettőnél, azt hiszem. Épp a szomszédban lakó öreg hölgyet ápoltuk, akinek nagyon magas volt a láza, mikor anyámnak ki kellett mennie valamiért így csak a beteg meg én tartózkodtunk a szobában. Az öreg Elise anyó csak görcsösen szorongatta a kezem, sehogy se tudtam lefeszegetni az ujjait, miközben tudtam, hogy el kellene mennem a borogatásáért ami viszont a szoba másik végében volt. Kicsit kétségbeesetten pislogtam a ruhacsomó felé, miközben azt gondoltam magamban: milyen jó lenne ha szépen magától idelebegne hozzám… és mintha ezt meghallotta volna, hirtelen átszelte a szobát és szabad kezemben termett. Egy ideig értetlenül álltam a jelenség előtt, majd ahogy telt az idő egyre több furcsa esemény történt körülöttem – egyik alkalommal anyám rajta is kapott, ahogy a tányérokat reptetem a levegőben. Akkor nagyon letorkolt és közölte velem, hogy soha többet ne használja a képességem, még bajt hozhat rám. Csak az volt a gond, hogy én makacs voltam és nem hallgattam rá…

Egy nap egy új lelkész ütötte fel fejét a mi kis falunkban, aki elvetette minden formáját a gyógyfüvekkel való gyógyításnak. Úgy képzelte, hogy a betegségeket csak Isten szava gyógyíthatja meg; ha valaki meghal az csakis Isten akaratából történt. Egyre többen adtak igazat szavainak, mikor anyámnak nem sikerült egy-egy beteget meggyógyítania, lehet leginkább haragból, elvégre ez a pap nem szívlelhette anyámat. Így eshetett meg, hogy egy nap rajtakapott miközben mágiámat használtam… ő pedig máris Cameloltba akart vitetni, mint az ördög földi helytartóját. Azt mondta, hogy rám már csak a lángok várnak… én pedig rettegtem attól, hogy igaza lesz.

Mikor elmeséltem anyámnak, hogy mi történt ő nem teketóriázott sokat: amilyen gyorsan csak tudott összeszedett nekem néhány fontos holmit, pár napra elegendő ételt és italt, majd mindet a kezembe nyomta. Azt mondta feltartja a lelkészt, addig én meneküljek, keressem meg apám testvérét, ő majd segít nekem. Természetesen én rögtön ellenkeztem, azt akartam, hogy velem jöjjön, hisz féltettem… ezzel a feltartással éppen hogy okot ad a lelkésznek, hogy valahogy kipaterolja a faluból vagy valami rosszabbat tegyen.

De ha én hajthatatlan voltam, akkor ő még inkább. Kitolt az ajtón, majd egészen a falu határáig kísért, miközben elmesélte, hogy apám bátyját Malvinnak hívják és ha meg akarom találni akkor csak gondoljak rá erősen és hamarosan úgy is megleljük egymást. Nem értettem, hogy mit akar ezzel, csak később világosodtam meg. Akkor csak arra tudtam gondolni, hogy nem akarom itt hagyni őt. Győzködtem, próbáltam rábeszélni a saját igazamra, de mégis, egy tizennégy éves lány hogyan s hathatna a saját anyjára? Nagyjából sehogy.

Így aztán eljött búcsúnk ideje, én pedig soha többet nem láttam anyámat. Hogy mi is lett vele nem tudom, később mikor egyszer lopva a faluba jártam Malvinnal akkor már se híre se nyoma nem volt az én bátor édesanyámnak. Csak reménykedtem, hogy talán még időben elhagyta ezt a helyet és valahol máshol látja el a betegeket.

De térjünk vissza arra az időpontra mikor elmenekültem. Napokig emésztett a bűntudat, miközben úgy kóvályogtam a közeli faluban mint egy alvajáró. Nem volt nyugtom sehol se, megszállni se tudtam sehol így sokszor éjszakáztam az utcán. Az emberek rossz szemmel néztek rám, de ez ellen nem tehettem semmit, igazat adtam nekik. Szinte minden tekintetben csak a vádat láttam, hogy „egy ilyen lány mit keres az utcán, mire nevelték a szülei?”

Értelmetlen vándorlásomnak akkor szakadt vége mikor egy este mintha valami felsőbb hatalom vezérlésére elhagytam az akkor épp szállást nyújtó falut és a közeli erdőbe sétáltam. Mintha a lábaim maguktól tudták volna merre menjenek úgy haladtam egyre beljebb a fák között, mikor hangokra lettem figyelmes. A távolban tüzek fényét láttam és finom ételek illatát sodorta felém a szél. Ahogy közelebb értem már a jókedvről árulkodó hangok is megütötték felemet, nem sokra rá már a tábor szélén álltam és figyeltem a jókedvű kis társaságot.

Mintha erre várt volna hirtelen egy férfi állt fel a tűz elől majd elindult felém. A fények játéka engedte látni vörös haját, körszakállas ábrázatát és eléggé termetes mivoltát… ismerősek voltak ezek a vonások, hamarosan ki is derült miért: ő volt Malvin, apám bátyja. Annak a kis társaságnak volt a vezetője, vándorok voltak kik mások szórakoztatásából keresték kenyerüket. Igazán meglepődtem mikor kiderült, hogy a férfi mennyi mindent tud rólam. Később kiderült, hogy titkon anyámmal is tartotta a kapcsolatot mióta fény derült képességeimre, mivel apámnak és neki is hasonló tehetségek lapultak a tarsolyukban.

Tanítóm lett mind a mágusi képességekben, mind abban, hogyan deríthetem jobb kedvre a körülötte élőket. Természetesen volt miket mások által ismertem meg, mint például a tánc művészetét, mit egyre magasabb fokon műveltem.

Sehol se maradtunk tovább egy hónapnál, mindig továbbálltunk, hisz mióta én is tagja lettem a társaságnak Malvin még jobban aggódott, hogy valahogy lelepleződik hatalmunk. Megértettem félelmét, mégis kicsit túlzottan elővigyázatosnak tartottam.

És végül eljött a nap, mikor utunk Camelotba vezetett. Kérdeztem Mesteremet, hogy ő tud –e valamit apámról, mire ő csak nemlegesen intett. Lehet tévedek, de akkor mintha valamit láttam volna szemeiben… de nem tudom mire véljem azt. Talán apám még él? Vagy ő is elveszett Camelot lángjaiban?

Mégis, amint átléptük a kapukat, rögtön tudtam: itt valami új vár rám, valami izgalmas… és ha mást nem is, azt meg fogom tudni, hogy mi is történt apámmal, ha törik, ha szakad! Mert ha valamit elhatározok, annak úgy kell lennie!

Igazán profi az előtörténeted Természetesen elfogadva Dalion eldönti, hogy bemesél-e a történetbe, de remélhetőleg nemsokára indul még egy kaland.